Azért jó lett volna világhírű írónak lenni. Leginkább a dolgozószoba miatt. Egy kicsit is befutott szerzőnek ugyanis az kijár. Akkor talán már a rokonok sem csóválják a fejüket, hogy miért is kell ilyen léha dologgal foglalkozni, ami voltaképpen pletykálkodás, csak épp írásban. Már nem hazudják azt, hogy más a foglalkozásod, amolyan könyvelőszerűség, hanem kicsit büszkék is rád, néhányan már szeretnének is bekerülni a készülő regénybe, bár jobban örülnének egy valóságshow-nak, mert az az igazi.
De a dolgozószoba. Nekem nagyon rövid ideig volt ilyen. Az amúgy gyerekszobának szánt helyiségbe költöztem be nem sokkal a lakás berendezése után. Ez volt az első pesti lakásunk, szinte gyerekes örömmel töltöttük meg a már akkor is zajos életünkkel, tervekkel és elképzelésekkel, amelyek zöme persze egészen másként alakult. Kis szoba volt, telezsúfoltam könyvekkel, meg lejátszóval és cédékkel, hogy minden adott legyen az elmélyül alkotáshoz. Ha behúztam magam mögött az ajtót, akkor egy egész világ kelt életre odabent.
Az első regényemet írtam az első pesti lakásunkban az első házasságomban, úgy éreztem, sínen van minden. Ráadásul ez különösen izgalmas és kínlódós időszak volt, hiszen az első regénynél mindent ki kell találni, a novellistának nincs regényrutinja, csak elképzelése. És az mind olyan, mintha egy reklámfilmben látna valakit írni: szűrt fények, átszellemült mosoly, még az összegyűrt papírlapok is esztétikusan (és lassítva) hullnak a földre. Ezért aztán jó sok zsákutcába farol be, amíg meg nem tanul regényül, aztán jönnek a cselekmény zsákutcái, és akkor még élni is kellene. Egy ideig olyan volt, mintha Kőmíves Kelemen veselkedett volna neki az emlékiratainak: amit megírtam estére, kihúztam reggelre, mégis úgy éreztem, hogy haladok. Néha ugyanis mindennél hasznosabb a látványos tévedés, hiszen legalább annyit tudok, hogy arra biztosan nem vezet út, másfelé kell kerülni.
Aztán ahogy írtam a regényt, az élet írta a hátam mögött a másikat, úgy tűnt, hogy ő zsákutcák nélkül is boldogul. Elváltunk, hirtelen nagy lett a lakás, mindenhol lehetett volna írni, csak épp a kedvem csappant meg, ráadásul akkor kezdtek elszállni a devizahitelek, köztük az enyém is, amit a svájciak óraműpontosságához véltem igazítani, amikor felvettem, csak épp a világ viselkedett másként, mint egy svájci óra. A kolozsvári bérház és a román forradalom tervezett izgalmait félre kellett tolni, és összehegeszteni valahogy a kinti regény széthulló elemeit.
Aztán kiderült, hogy az életem szerzője még ennél is csalafintább, imádja a szerelmi szálat egy thriller izgalmaival összesodorni, ezért alakult úgy, hogy akárhányszor (kétszer) elkezdtem egy regényt, mindig más lett mellettem, mire befejeztem. Jó, az elsőt hat évig, a másodikat meg négyig írtam, s volt közte egy novellás, de akkor is. Negyven körül általában már nem egyoldalas a szerelmi szál, és hosszabb a romeltakarítás is: bíróság, szakemberek, papírok. Mind megírni való szereplő. Ezért is fogtam bele némiképp ijedten tavaly a harmadikba. Jó lenne most megtörni a sormintát, mert úgy néz ki, hogy időközben elcsíptem az igazit (ahogy a pszichológus mondta: rajzolni se tudnék jobbat magamnak), és a Dusival érkezett apaságot sem szívesen engedném el. Lehet, hogy az lesz a titka, hogy nem írom le az utolsó mondatot? A regényben majd lesz egy email-cím, s ha oda ír egy levelet az olvasó, akkor elküldöm neki: van is vége, meg nincs is, mint a mesékben.
A kapcsolatok és lakások között viszont végleg elveszett a dolgozószoba. Max dolgozósarok van, de többször görnyedtem már kanapén a dohányzóasztal fölé, mentem ki a konyhába, erkélyre, pedig e tekintetben bogaras vagyok, nem tudok bárhol írni. Be kell laknom a helyet, eloszlatni az idegenséget, szerintem Zeusznak is volt/van dolgozója az Olümposzon, ahol kedvére kavarhatott bele a halandók életébe, és kovácsolhatta a maga villámait. És ha megszoktam, akkor gyűlölöm a helyváltoztatást, valahogy úgy, mint a cserepes virág: fonnyadásnak indul rajtam minden. Ezért aztán némi irigységgel olvasom, hogy a norvég, de Svédországban élő Knausgard ezt írja: „a dolgozószobámban vagyok, ami tulajdonképpen két szobából és egy padlásból álló kis ház”, szemben az igazi, családi házzal, hogy még véletlenül se zavarják meg. Egy egész birodalom! Jó, nekem három élet kellene ahhoz, hogy annyit írjak, mint amennyit a Harcom hat kötetébe ő beleöntött a grafománia és a téboly határán, épp ezért lett kivételes vállalkozás, igazi küzdelem. Elolvasni is kábé két év kellene hozzá, ha még akarnék mellette dolgozni. Szóval birodalomért kijár a birodalom. Az én dolgozósarkom, laptopnyi asztalom pont úgy aránylik az én birodalmacskáimhoz, ahogy az övé a külön házhoz. (Vajon Mrozek akkor a szekrényben írt? Aludni már próbált benne… Örkény az egyperceseit meg egy sámlin írhatta.)
Görnyedek hát, párkák módjára göngyölítem a regény fonalát, és bízom a szerencsében, hogy pont ott vágom majd el, ahol kell. Se előbb, se utóbb. És akkor majd lehet ünnepelni: régi szerelmet és új sorsot. Mert végre egyik sem babrált ki a másikkal.
