A remake, egy filmsiker újabb feldolgozása leginkább azt igazolta magáról az évek során, hogy semmi több, mint biztosnak látszó üzleti vállalkozás. A közönség rendre bedől, ráadásul többnyire háborgásból, a provokatív ingerlésnek, és megnézi, mit csináltak mások ugyanabból. Aztán már dühönghet, hogy rosszabbat, persze, hiszen tudta ő, ezek ma már nem azok, nem képesek semmire. A jegyet megvette, az idejét a moziban töltötte, így hát a producer jól jár, még verheti is a mellét az alkotókkal együtt, hogy lám, ez kellett a nézőknek.
Kérdés, törvényszerű-e mindez. Elvégre, ha irodalmi, drámai művekből a végtelenségig lehet adaptációkat csinálni, egy film miért nem dolgozható fel sikeresen újra, más hangsúlyokkal. Nehéz erről értekezni, mert általában műfaji, kultikus kommerszekből készül remake. Ezek sikerének titka pedig valami egészen egyedi – többnyire színészi – varázslat, kiszámíthatatlan összhang, ami érzelempezsdítő élettel tölti meg a sokszor igencsak sematikus alapanyagot. Sajátos vizuális nyelvű filmalkotásokkal kár is kísérletezni. De művészi értékeket hordozó, hagyományosabb drámai vagy epikus szerkezetű filmek újabb feldolgozása egyáltalán nem reménytelen vállalkozás. Csak anyagilag igen kockázatos.
Mindenesetre most megszületett egy pozitív példa. Na, nem csupán valamiféle könnyelműségből, feltartóztathatatlan megszállottságból. Végig gondolták alaposan, mekkora közönség lesz vevő a projektre, milyen utat járnak majd be pénzek. De Bergman-filmre esett a választás. Ami akár pimaszságnak is tűnhet: Hogy vetemedhetnek arra, hogy a nagy Ingmar szent életművéhez hozzányúljanak? Elfelejtjük, hogy néhány elvont remekmű mellett Bergman – Fellinihez vagy Wajdához hasonlóan – népszerű filmeket csinált, örömmel merültek el bennük, s beszélgettek róluk a nézők. A Jelenetek egy házasságból pedig világszerte nagy közönségsikert aratott.
Nem igazán meglepő hát, hogy az utóbbi műre, amely hatrészes tévéváltozatban is hódított, most lecsapott a sorozatgyártó ipar. Amelyet már rég nem kéne lekezelnünk, mert világosan látszik, hogy ki fogja termelni a maga Fassbindereit, Bergmanjait. Utóbbira jó eséllyel pályázik Hagai Levi, aki a Terápia és A viszony folyamával bizonyította, kivételes művészi érzékenységgel tudja plasztikussá, bebarangolhatóvá tenni az emberi kapcsolatokat. Az ő kezeibe került a Jelenetek egy házasságból.
A vállalkozással kapcsolatos félelmek néhány perc alatt elillannak a nézőben. Érezni, hogy Levi nem azért nyúlt Bergman művéhez, hogy olcsó sikerré lúgozza, hanem hogy korunkba emelje. Örömteli nézni filmművészeti klasszika és jelen idő szerves találkozását. Megnyugtat a szellemi-művészeti lét folytonosságáról. És mi más köthetne olyan erősen össze nemzedékeket, évszázadokat, ha nem a Házasság Könyve?
Nyugodtan kijelenthetjük, hogy a két alkotás azonos értéket képvisel. A keletkezés ideje tesz köztük különbséget a maga külsőségeivel, hangsúlyaival, dinamikájával. Bergman házaspára prűdebb, rejtőzködőbb, jobban kapaszkodik a jóléti társadalom kispolgári szabályrendszerébe. Letisztultak a mondataik, mintha a külvilág felé is el kellene számolniuk érzelmeikkel, döntéseikkel. Levi hősei lazábbak, vibrálnak, ők már csak egymás iránt felelősek. Nincsenek szigorúan előírt férfi és női szerepekbe merevedve, amit külön hangsúlyoz a sorozat: helyet cserélnek benne a figurák, a nő foglalkozik többet a karrierjével, ő lesz hűtlen, a férj képviseli a lágyabb, a kapcsolatot menteni próbáló pólust. Más a nyelvezet, a rezgés. De néhány perc után már meg is feledkezünk az összehasonlításokról, olyan intenzív drámai térbe kerülünk. Elhalványul bennünk Liv Ullmann és Erland Josephson alakja, mert Jessica Chastain és Oscar Isaac döbbenetes erővel lép a helyükre.
Két epizód különösen megrázó Levi változatában. Miután a pár egy váratlan terhesség következtében, hosszas lelki tapogatódzás után megállapodik, hogy bevállalnak még egy gyereket, a következő jelenetben orvosi rendelőben látjuk viszont őket, amint tárgyszerű kioktatást kapnak a magzat gyógyszeres elhajtásáról. Merthogy mégsem kell ez most. A döntés határozott, de az arcok, a mondatok, a gesztusok tele lefojtott bizonytalansággal: mi lesz, ha a kétely egy jóvátehetetlen lépés érzésévé, örök bűntudattá erősödik? Meg hát, akárhogy is, útját álljuk egy életnek? Mi is megremegünk, összerándul a gyomrunk. Mert könnyű politikai vitákban kiállni az abortusz joga mellett. Fiatalon is könnyelműen viszonyul hozzá az ember: Semmi gond! Vetesd el! De mikor átéljük a döntés felelősségét, a beavatkozás borzalmát, mindent másképp látunk. A másik döbbenetes jelenetsor a megállapodás a közös vagyontárgyak elosztásáról. Amikor tárgyiasult szigorral áll előttünk a válás. Nem lehet magasztosan vagy laza felvilágosultsággal papolni róla. Hanem végre kell hajtani. Mint egy operációt. Szövetről, szövetre, idegről, idegre haladva. Tudatosul a kötődés erőssége, menekülőutak labirintusa dereng fel. De valamiért mégis szakadni kell, kimondtuk: vége! Sose lesz vége.