Hát akkor itt vagy, biccentettem az első pozitív koronatesztemnek. A terjedés számai alapján tényleg csak idő kérdése volt, hogy mikor ismerkedünk meg személyesen. Felkészülve vártam rá, háromszoros oltással, némiképp sztoikusan, hiszen a golyóbisról mégsem ugorhatok le. Azt hiszem, ezt némiképp csalódottan fogadta, többre számított, nagyobb felhajtásra. Végül tényleg egy nátha erejével szöszmötölt bennem, kereste a gyengébb pontjaimat. Igyekeztem tiszteletteljesen viszonyulni hozzá, nem felhergelni, hiszen több ezer halott állt mögötte, gyermekkori idoljaim, példaképeim, és névtelen emberek sokasága, nem beszélve az árván maradt gyermekekről.
Azóta több tudományos ismeretterjesztő könyvet is olvastam. Olyat is, amelyik politikai, gazdasági szempontból elevenítette fel az elmúlt száz év járványainak históriáját, és olyat is, amelyik a járványok természetét próbálta megvilágítani. A legtanulságosabb mind közül David Quammen ragyogó könyve, a Gazdaváltás volt. Ő az állatról emberre terjedő vírusokkal, vagyis a fertőzéses betegségek mintegy hatvan százalékával foglalkozott: ilyen az influenza, a lépfene, a sárgaláz, a bubópestis, az AIDS, az ebola és persze a koronavírus is. Vagyis a hírhedt apró gyilkosok legtöbbje.
Az ugrás, a gazdaváltás persze amolyan úri borzongást vált ki belőlünk, mint amikor a polgári szalonokban valaki az egzotikus utazásairól mesélt egy tea mellett. Holott ez a könyv is finoman, de félreérthetetlenül emlékeztet rá, amit Darwin óta nehéz elfogadni: minden civilizációs mázunk és uralkodói státuszunk ellenére állatok maradtunk, és bizony mi is ugyanúgy ki vagyunk téve a természet törvényeinek, mint őseink. A fertőzés például egy elem ebben a rendben, semmi szokatlan nincs benne. Illetve valami mégis van. Mert lehet jól védekezni a vírusok ellen, vagy a kezükre játszva önként bedugni a fejünket a hurokba.
És itt most nem a maszkokra és a kézmosásra gondolok, ami akkor segít, amikor már nyakunkon a baj. Hanem arra, ami sokkal hamarabb történik. Tudni kell, hogy a vírusok ősrégi lakosai a bolygónak, és rengeteg még ismeretlen fajtája él megbújva valahol (rendszerint egy állatban, amelyet nem betegít meg, pusztán csak hordozza) a még viszonylag érintetlen erdőségek és dzsungelek mélyén. S minél inkább bolygatni kezdjük a természetet, az ökoszisztémát, minél inkább a mi (zajos, kizsákmányolós, önző) képünkre idomítjuk a természetet, annál több kellemetlen találkozásra kell felkészülnünk. Ahogy Quammen mondja: minél erőteljesebben rázunk egy fát, annál inkább számolnunk kell azzal, hogy a nyakunkba pottyan valami. És nem édes gyümölcs lesz az.
Vagyis igazuk van azoknak, akik háttérhatalmat sejtenek a járvány (minden pandémia) mögött. Csak nem Bill Gates várakozik ott beültetésre váró csipekkel, nem Kína talált ki valamilyen népességszabályozó projektet, és még csak nem is az idegenek próbálják megszállni a Földet. Mi állunk saját magunk mögött, a rablásra berendezkedett, energiafaló életmódunkkal. Az ember, aki elfelejtette, hogy a természet szemében ő nem lett király, hanem ugyanolyan emlős maradt, mint a gorilla vagy a denevér. A megbolygatott rendszer pedig válaszol a maga módján. Hiszen néha elég egyetlen dominót meglökni.
Ausztráliában békésen elvolt egy vírus a mintegy húszmillió éve őshonos repülőkutyában, és a cirka ötvenezer éve megérkezett ősember sem zavarta meg az idillt. Mindaddig, amíg az újkori és már minden ízében hódító ember a XIX. század végén be nem telepítette a lovat. Valamit, amit a természet nem oda szánt. Ami az ember kényelmét szolgálta, de mást nem. És így már készen is állt minden: a denevérpisis fűről a vírus bekerült a lóba, ott mérhetetlenül elszaporodva megölte a gazdatestet, majd átugrott a lovat megmenteni igyekvő emberekre, azokból is megölve párat. Így született meg a Hendra vírus. És ebben csak az a szerencse, hogy ez nem olyan mohó, mint a HIV vagy egyéb falánk kórokozók. Eddig legalábbis megelégedett néhány áldozattal.
Csakhogy a XIX. század óta sokkal több és nagyobb léptékű beavatkozás történt, amelyekre szintén válaszol a természet. Hát ezért is igyekszem némi tiszteletet mutatni a koronavírusom, az általunk szétdúlt világ követe felé, amely elhozta a maga üzenetét. Rajtunk áll, mit és mennyit értünk meg belőle. Miután lecsengett a pánik, a téboly, amikor már leülepedett a veszteséggel járó fájdalom. Mit szűrünk le ebből és mit adunk tovább a gyermekeinknek? A pazarlás és önzés mindennapos gesztusait, vagy a felelősség és tisztelet önmérsékletét? Felelősséget a rém- és álhírekkel szemben, és felelősséget a tudomány eredményeivel szemben (és főleg nem összekeverni a kettőt). Van és lesz meló bőven, erről is beszélt a mostani járvány.
Szipogok, köhögök, és kicsit még nehezen mozgok az önkéntes karanténomban. Érzem a csontjaimban: nem sokon múlt, hogy bennem is nagyobb kárt tegyen. De most szerencsém volt, az oltásokkal és az elővigyázatossággal némiképp áthúztam a terveit. Viszont azt is érzem, hogy nem én voltam és nem is én leszek az erősebb. Egyetlen szerény csatát nyertem: kaptam némi pluszidőt. Csak most már használjam is ki jól.
