– Visszatérő kifogás, hogy az ellenzéknek nincs víziója. Nem elegendő cél, hogy megdöntsék Orbán rendszerét és visszaállítsák a jogállam normális működését?
– A hat párt együttműködését nagyrészt választásmatematikai szabályok kényszerítették ki. Politikai realitás, hogy ez egy Orbán-ellenes összefogás. De nem lehet spanyolfal, amely mögé bújva megússzuk a politizálást, és jó esetben a választás után tisztázzuk, mit kéne csinálni. Mi van a plakátokon? Orbán megy, rezsicsökkentés, családtámogatás, határkerítés marad. Oké, de mi lesz más? Itt jönne a vízió, amely szakpolitikákból egyébként kibontható. Az akut beavatkozási pontokon túl – több pénz az egészségügynek, oktatásnak, szociális szolgáltatásoknak – politikai cél a szegénység, az intézményes szegregáció fölszámolása? Át akarjuk alakítani az adórendszert, amely kisebb terhet ró a magasabb, mint az alacsonyabb jövedelműekre? Most olyan progresszív adó felé hajlik az ellenzék, amelynek a felső kulcsa 15 százalék. Ez egy hungarikum lenne.
– Nem gondolja, hogy a társadalmi megrendelés egyelőre nem több, mint hogy elég volt Orbánból?
– Nem vitatom, hogy az első lépés a jogállamiság helyreállítása. De az igazi kérdés, hogy az 1990 utáni jogállamiság miben nem elégítette ki a társadalmi igényeket. Bele lehet-e építeni több társadalmi részvételt, ellenőrzést? Ki lehet-e alakítani olyan működési, önigazgatási formákat, amelyek beleszólást engednek az embereknek a politika ügyeibe? Ez már egy vízió szintje, amikor nem a pártok csatáira bízzuk csupán a társadalom működtetését, hanem közvetlenebb demokráciát építünk, hogy senki ne uralhassa a politikát.
– Akkor ez egy modern jóléti állam képe.
– A modern jóléti állam számomra rokonszenves elképzelés. Pozitív hatást gyakorolna a mindennapi életre, és szerintem összehangolható mind a hat párt elképzelésével.
– A pártok hátországában megvan az ehhez szükséges szellemi tőke?
– Nagyon is. Szerkesztői munkánk során folyamatosan keressük azokat, akik szakpolitikai témákban vagy akár politikai filozófiában jelentős kutatási eredményekkel rendelkeznek. Sokan vannak. És olyanok is szép számmal, akik kiválóan értenek a szavazói csoportok szegmentálásához, a választási kampányokhoz. Felvethető hát, hogy a pártok együttműködésének miért nem része egy közös „agytröszt” működtetése a politikai programok, víziók, narratívák kidolgozásához. Évekkel ezelőtt beszélgettem erről politikai háttérszereplőkkel, akiknek tetszett az ötlet. Ehhez képest minden programalkotó fázisban mintha még ma is újra és újra elölről kellene kezdeni mindent.
– Nem jobb, ha alulról, szakmai műhelyekből jönnek az elképzelések?
– Erre is volt már több példa. Az Esély című folyóirat 2013/6. számában megjelent egy komplett, számításokra is épülő szociálpolitikai reformcsomag-javaslat, amely felvázolta, hogyan lehetne működtetni többek között egy igazságosabb segélyezési rendszert, lakhatási, ápolásgondozási politikát. Még az is elkülönült benne, mit lehetne azonnal bevezetni, mi igényel hosszabb előkészítést. Úgy tudom, az Együtt támogatta a kezdeményezést, végül mégsem adta hozzá a nevét. Mint ahogy a többi párt sem. Valószínűleg nem merték fölvállalni távlati, komplex programként a szegénység csökkentését és az elosztás ilyen célú átalakítását. De akkor mitől lesz más a jövő, mint ami most van? Tudok olyan oktatáspolitikai műhelyről is, amely ugyan nem készített ilyen kompakt anyagot, de komoly szakemberek önként dolgoztak: számoltak, beszélgettek, vitáztak, kiérleltek elképzeléseket. Ezekre is csak csak részben volt vevő a politika. Pedig ezen a területen sem annyi csak a teendő, hogy adjunk több bért a pedagógusoknak. A távlati kérdés: hogyan alakítjuk át például a pedagógusképzést, mert más témák kerülnek a fókuszba, változik a technológia, a gyerekeket más hatások érik. Ha csak a Nemzeti alaptantervet írjuk át 3-4 évente, nem megyünk semmire. A finn oktatási modell sikerében vagy a lengyel rendszer ugrásszerű javulásában is átgondolt szakpolitikai döntések játszottak meghatározó szerepet. Ezzel együtt az elmúlt évtized folyamán a civilek és a pártok között kialakult egyfajta együttműködés. Sok kölcsönös bizalmatlanságot kellett leküzdeni, de ma már akár politikai szinten is tudnak partnerek lenni. Az önkormányzati választás is mutatott erre példákat. A civilek programban és aktivitásban is hoztak innovációt. Úgy gondolom, az ellenzéki „féláttörés” 2019-ben pont ebből a változásból adódott.
– A 2018-as választás előtt a Párbeszédnek volt progresszív programja, a Mindenki számít!, mégis kevés visszhangot váltott ki.
– Valami azért átment belőle. Alapjövedelemről ugyan nem beszél az egyesült ellenzék, de szociális minimumról lehet hallani. A közműszolgáltatás minimális hozzáférését fix, alacsony áron biztosítanák, illetve szó van valamiféle garantált megélhetési szintről, a családi pótlék emelése meg az alapnyugdíj bevezetése is ezt jelzi. A lakhatással kapcsolatban is van váltás, bérlakásépítésről beszél az ellenzék. És fölveti azt is, hogy a lakhatás mint jog kerüljön be az alkotmányba, ami nagyon komoly elmozdulás lenne.
– Miért nem lehet ezt víziónak tekinteni?
– Vízió akkor lesz, ha nem elsuttogják valahol a háttérben, hanem ez a narratíva vezérfonala. Abból, hogy valamiről hallunk vagy valahol le van írva, én elemzőként arra következtetek, hogy vannak, akik jónak tartják, de mindez mégsem képezi számukra a politika fő elemét. A vízió azt jelenti, hogy az ilyen elképzeléseket a politika középpontjába kell állítani, illetve ezekhez képest gondolkodunk minden egyébről. Fontos elmondani, hogy ezek fognak gyökeres, pozitív, mindenki számára kedvező változásokat hozni, s hogy igazságosabb lesz tőlük a társadalom. Ezt kell alátámasztani szakpolitikákkal. Csak hát az egész mögött kell lennie egy határozott politikai döntésnek.
– Elmélkedjünk a modern jóléti államról. Milyen szociális problémákat lehetne benne megoldani?
– A szociális szféra kérdésköre általában a szegénységet meg a segélyezést jelenti a közbeszédben. Pedig sokkal több ennél. Van egy csomó juttatás, amely nem csak a szegényeket célozza. Az adórendszer is elosztási csatorna, meg a vállalati jóléti szolgáltatások köre is. Ha el akarjuk érni, hogy kisebb legyen az egyenlőtlenség, ugyanabba az irányba kell állítani őket. Hiába adok valakinek 3000 forinttal több segélyt, ha közben az adórendszerrel a magas jövedelműeket támogatom havi több tízezer forinttal. Ez tovább növeli az egyenlőtlenségeket. Az adórendszer, az szja-tól az áfáig, nagymértékben befolyásolja az egyes csoportok szociális helyzete közötti eltérést.
– A szociális szolgáltatásokról is kevés szó esik.
– Sajnos így van. Pedig tudatosítani kellene a terület szerepét, átgondolni a szakmai képzéseket, csinálni valamit a teljesítményméréssel, emelni a hátrányos helyzetű szférákban dolgozó szakemberek fizetését. Nagy csomag, de közös jóhoz vezet, mert többen tudnak a társadalom vérkeringésébe bekapcsolódni. Amikor az oktatási rendszerbe beépül a szociális szempont, az nem jótékonykodás: így nem pazaroljuk el a mai gyerekekben lévő tudást, lehetőséget, nem állítjuk őket azonnal szegregálva parkolópályára. Rengeteg emberi erőforrást pazarlunk el azzal, hogy kirekesztünk társadalmi csoportokat, és persze sok élet megy tönkre anélkül, hogy bármikor esélyt kapott volna valami jobbra.
– Gazdaságilag készen áll az ország, hogy megszüntesse a szegénységet? Hogy a mai alsó középréteg fogyasztási szintje legyen a minimum?
– Igen. Mióta Lengyelországban 500 złotys, negyvenezer forint körüli szintre emelték a családi pótlékot, radikálisan csökken a gyerekszegénység, kutatók szerint nem kizárt, hogy a legkisebbeké néhány éven belül meg is fog szűnni. Egy magasabb családi pótlék, ami lényegében egyfajta gyerek-alapjövedelem lehetne, a gyerekéhezés megszüntetése, a kilenc hónapos álláskeresési járadék – amire az EU adna pénzt a helyreállítási alapból, csak nincs benne a magyar tervben – és a szégyenletesen kevés alapnyugdíj megemelése nem okozna megrázkódtatást. Az adórendszer nehezebb dolog, sok pénzt kellene átcsoportosítani, és komoly politikai kockázat egy magasabb második kulcs bevezetése.
– Az említett „programpontok” aligha osztják meg az egyesült ellenzék bal- és jobboldalát.
– Egy részük legalábbis nem. De én is azt hiszem, hogy az együttműködő pártok gondolkodásának metszete tágabb a puszta Orbán-ellenességnél. Meg aztán ma egy ellenzéki választó számára sokkal kevésbé fontosak a konkrét pártok, mint amennyire a pártok fontosak önmaguknak. Az ellenzéki közvélemény ezért nehezen tudja értelmezni például a listaállítás elhúzódását. Ma a legnépszerűbb ellenzéki párt 15 százalék körül áll, nincsenek nagy pártok ezen a térfélen. A választók jelentős része egységes ellenzékben gondolkodik. Ez akár egy konföderatívabb együttműködést hozhatna. Amihez valóban passzolna, hogy legyen egy közösen működtetett háttérintézmény, amely üzemszerűen állítja elő a gondolatokat a napi és a távlati politikához.
