film;Berlinale;díjak;

Az Ezüst Medvével
díjazott
Both Sides
of the Blade
című filmben
Juliette
Binoche és
Vincent Lindon.

- Katalónia, Guantánamo és őrült szerelem

A díjazottkánál voltak jobb filmek is a Berlinálén. A zsűri azonban úgy döntött, hogy a fődíjat, az Arany Medvét a spanyol színekben induló, Carla Simón rendezte Alcarrás című alkotásnak ítéli.

Noha a vetítések még tartanak vasárnap estig, a 72. Berlinale szervezői úgy döntöttek: a koronavírus miatt hamarabb tartják a díjkiosztó gálát, hogy hamarabb haza lehessen küldeni a szakmai vendégeket. Így rendhagyó módon szerda este kiderültek az elismerések. A Berlinale tisztességére legyen mondva, minden szempontból igyekeztek normális fesztivált szervezni, ez leginkább az elismerések terén sikerült, hiszen az M. Nigh Shyamalan vezette grémium politikus döntéseket hozott. A német médiumok például elégedetten konstatálták, hogy a versenyművek mezőnyében zömében nőket díjaztak – ez teljesen valid konzekvencia, mintha csak ez utasítás lett volna. Illetve, mely mélyen kapcsolódik a Berlinale történelméhez, hogy politikailag fontos témákat feldolgozó művek kerültek reflektorfénybe.

Carla Simón,
a fődíjas
Alcarrás
rendezője boldogan
emeli
a magasba az
Arany Medvét

A fődíjat, a patinás Arany Medvét a spanyol színekben induló, Carla Simón rendezte Alcarrás kapta, mely mindkét korábban felvetett koncepciónak megfelel. Egyrészt nő rendezte, másrészt mindannyiunkát érintő válságtémát mutat meg: a címben szereplő katalóniai faluban élő Sole családot ismerjük meg, akik baracktermesztésől élnek. Három generációt is felvonultat, a nagypapa már kényelmesen borozgat, az unokák mindenki lába alatt akadékoskodva játszanak, míg a középgeneráció tagjai ölik egymást. Egyrészt azért, mert, ahogy manapság szokás, megosztottak. A hosszú évtizedek alatt virágzó barcktermesztés ugyanis veszélyben van: a termőföld tulajdonosa haladni szeretne a korral és kivágatná a fákat, hogy napelem réteket hozzon létre. Ezt nem nézik jó szemmel a termelők, hiszen úgy érzik, az életmódjuk a tét, de nem igazán tudnak mit tenni, mert a nagypapa-generáció nem szerződött, csak egy kézfogással egyeztek meg arról, hogy meddig „bérlik” a földet. Carla Simón rendező biztos kézzel építkezik a művében. Miközben bemutatja a családot és annak tagjait, folyamatosan bomlanak ki a jövő nélküliség miatt érzett feszültségek. Számos dokumentarista jelenetben mutatja meg, hogy milyen a faluünnep, amikor egy mesterség tagjai félreteszik minden nézeteltérésület. Ez persze remek alkalom arra, hogy megmutassa, mi a tét a kultúránk terén, illetve, hogyan zabálja azt fel a globalizmus. A termelők tüntetnek a hatósági árak miatt, a multik térnyerése ellen, de tiltakozásukat nem hallja meg senki, melyet később úgyis elnyomnak a fapusztításra érkező markolók mérges dübörgései. Az Alcarrás – ahogy sokaás mondani – fontos mű, mely a fődíj megszerzésével nagy fesztivál körút előtt áll. Nem mellékesen, legalább ilyen fontos témát dolgozott fel a kínai versenyfilm, a Ruijun Li rendezte Return to Dust, mely a kínai földművelők eltűnését és a városépítési programot mutatja be, de amit mi a sorok közötti üzenetnek láttunk, azt mások kínai propagandának vélték – ez egy abszolút tévedés a zsűri részéről, hogy egyetlen elismeréssel sem méltatták.

Ellenben a német Andreas Dresen rendezte Rabiye Kurnaz vs. George W. Bush két elismerést is kapott: a legjobb főszerep és a legjobb forgatókönyv kategóriában. A mű igaz történetet dolgoz fel – sokszor látjuk ezt álomgyári filmek elején. Rabiye Kurnaz (Meltem Kaptan) példás brémai bevándorló török családanya, akinek nincs más dolga, minthogy a fiait nevelje és furikázzon a Mercedesével. Éppen ezért meglepő fordulat, hogy a mű azzal kezdődik, hogy Murat nevű fia egyszer csak kérdés vagy bejelentés nélkül elutazik a közel-keletre, hogy tanulmányozza a koránt. Mikor azt gondolnánk, hogy ez afféle radikalizálódási történet lesz, melyet már sokszor láttunk, jön a fordulat: az anyuka lesz a történet intrikusa. Kap egy levelet, melyben közlik vele, hogy a fia Guantanamóban van. Mivel akkor ő nem tudja, hogy ez mit jelen, besétál az emberjogi ügyekre szakosodott Bernhard Docke ügyvédhez (Alexander Scheer), aki belekezd a végtelenül hosszú folyamatba, hogy visszaszerezze a családjának Muratot. Docke nyilván a jogi folyamatok motorja, de Dresen azt sugallja, hogy Rabiye Kurnaz lehengerlő személyisége is kellett a sikerhez. A téma roppant érdekes és a rendező igyekezett azt a lehető legérthetőbben szájba rágni, így ez lett a verseny legkommerszebb darabja. Persze, jópofa, ha egy fajsúlyos témát komédiába csomagolunk be, de azért egy kicsit túl sokszor sütik el a viccet, hogy Rabiye Kurnaz nagyon török, így mindent borzasztó édesen eszik vagy iszik, ennek megfelelően kövér és igazából az életben csak a piaci alkudozás izgatja. Dagályos giccshangulatból sincs kevés a műben, ezeket, mintha csak Hollywoodból klónozták volna. Ám arról sokkal kevesebb szó esik, hogy miért is volt fontos, hogy Rabiye Kurnaz kiállt az Egyesült Államokban is fia mellett és még Donald Trumpot is beperelte nevében Docke. Igazából, a film erőssége tényleg Docke figurája, aki azért fontos pillanatokban csak kimondja a lényeget: annak idején a vörös-zöld német kormány semmit sem tett, Joschka Fischer egykori német külügyminiszter pedig egy dilettáns volt. Érdekesség, hogy a filmet, annak eklektikussága miatt a német és a nemzetközi kritika ki nem állhatta, de Andreas Dresen szerencséje, hogy egy B-kategóriás hollywoodi filmes, M. Night Shymalan volt a zsűrielnök, aki nyilvánvalóan értékelte a közönségbarát megközelítést. Nem mondom, hogy a címszerepet alakító Meltem Kaptan nem volt jó a szerepben, illetve, hogy Laila Stieler forgatókönyvíró nem végzett alapos munkát, de azért egy fesztiválon mégiscsak a művészi teljesítménynek kellene lennie a legfontosabbnak.

Bár, el kell ismerni, a művészi teljesítmények terén sincs béke a díjak kapcsán. Sokan meghökkentek Claire Denis rendező ezüst medvéjén a Both Sides of the Blade című műve kapcsán. Fogalmazzunk úgy, hogy igencsak megosztó alkotásról van szó, melyben egy labilis nő, Sara (Juliette Binoche) és naiv párja, Jean (Vincent Lindon) mindent elsöprő szerelmét ismerjük meg. Pontosabban fogalmazva, egészen addig, míg a múltból fel nem tűnik egy bizonyos François (Grégoire Colin), aki a férfinak munkát ajánl, a nőnek pedig a testét. Sara pedig csapdában találja magát, mivel sérült személyisége lévén mindent akar: a két férfit egyszerre és mégsem. Így a tragédia elkerülhetetlen. A szakmai vélemények szerint a Berlinale díj Denis- nek afféle éltműmű elismerés lehet. Csakúgy, mint a zsűri nagydíja esetében is melyet Hong Sangsoo kapott – afféle kötelező körként. A The Novelist’s Film tulajdonképpen arról szól, hogy egy író összefut egy színésznővel és megbeszélik, hogy forgassanak egy filmet, melyet gyorsan tető alá is hoznak. Művészet a művészetért, meleyben az író megmutatja, hogy milyen semmirekellőek a rendezők.

Az elismert alkotások közül talán az elismerő oklevéllel díjazott A Piece of Sky: a svájci Michael Koch alkotása egy alpesi faluban játszódó szerelmi történet Anna, a postás/csapos hölgy (Michèle Brand) és az egyik keménykötésű melós, Marco (Simon Wisler) között. A Terrence Malick stílusában felvett dráma akkor kezd igazából felzaklató művé válni, amikor kiderül a férfiről, hogy agytumora van. A többit el lehet képzelni.

Cikkünk a budapesti Goethe Intézet támogatásával készült.

Napi tesztelések

A 72. Berlinálén a szakmai vendégek esetében napi tesztelések voltak: 10938 vizsgálatból 128 lett pozitív – a jelenlévők 1,5 százaléka volt Coviddal fertőzött.  

A szabadság és függetlenség kulcsszavak, de a két állandó színésszel rendelkező Tandem Színház számára a társadalmi szemléletformálás a legfontosabb.