Kik ők, akikbe akarva-akaratlan nap mint nap belebotlunk? Kik ezek az emberarcú termékek, utcai élő ready-made-ek? A médiából, a közönségességi portálokról arcunkba türemkedő celebek, mostanság influenszerek vagy mi a francok, no meg a járdán, kapualjakban, az áruházak ilyentájt kiáramló meleg levegős szellőzőrácsain, és az aluljárókban rongyaikon tetszhalottként heverő hajléktalanok. A semmiről sem szóló exhibicionisták, és a kényszerűen szerencsétlen sorsú magamutogatók. A hajléktalanokat fejünket elfordítva próbáljuk kikerülni, átlépni. A megélhetési "pinabarnikkal" és "pöcsmacsókkal" (©Ujj Zsuzsi), ahogy a rajtunk élősködő piranha politikusokkal már nehezebb a helyzet; őket, ha akarjuk, ha nem, letolja torkunkon a fogyasztói kapitalizmus mocskos tömegmarkecingje.
Ennek megfelelően kerül most két, látszólag homlokegyenesen eltérő tematikájú könyv a boncasztalra.
(A „tanár úr” és más „nagy fazonok”) Van, aki bélyeget gyűjt, mások a szemétlerakatként üzemelő Tiszából műanyagpalackokat, hogy utóbb tutajt „ácsoljanak” belőlük. Kérdés, hogy szabad, érdemes-e a szennyezett folyón csorogni? Hát persze. Ha már élni nem lehet, hajózni akkor is muszáj. Akadnak aztán ebben az elkúrt hazában pár millióan olyanok is, akik a híres-hírhedt lényekről érkező híreket gyűjtik, falják. Descartes rosszul tudta, az ember nem attól az, ami, hogy gondolkodik, sokkal inkább attól, hogy nem. „Abban nem vagyok biztos, hogy a világegyetem végtelen, de abban igen, hogy az emberi ostobaság az.” Ezt egy relativitás-elméletéről elhíresült celeb mondta. A hegedűbolondot Einsteinnek hívták.
Elég régen élek már ebben az országban ahhoz, hogy már ne várjak senkitől semmit. De azért az mégis hókon vágott, hogy gyerekkorom kedvenc jobbszélsőjét, Sándor „Csikar” Károlyt egy Celebvilág Magyarországon című bulvárhatározóban együtt említik Bochkor Gáborral vagy Fekete „Migráns” Pákóval. Kikérem magamnak azt is, hogy ebben a kétes közegbe helyezi el Dalia László „rovargyűjteménye” a káromkodásból Nagy László-i katedrálist építő Mészöly Kálmán világválogatott középhátvédet és Hosszú Katinka háromszoros olimpia bajnok úszót is. Hogy ők kicsodák valójában, azzal nyilván a szerző is tisztában van. Akkor viszont miért vette fel önkényes, de nem mérvadó bulvár Mengyelejev-táblázatába őket? (Jellemző a honi sajtómunkások bennfenteskedő opportunizmusára, hogy világhírű sportolókat nyikhaj riporterecskék ad hoc letegeznek, míg köztudottan szemétláda, hatodrangú „politikusokat” fülüket-farkukat behúzva magáznak.)
Mindennél többet elárul a szerző tárgyilagosságáról, illetve annak hiányáról, ahogy Havas ”tanár úr”-ról (a szerzőnél ez nincs idézőjelben) ír: „Havas Henrik nagy fazon. Kedvelem érdes, pikírt stílusát, és megmosolyogtató, hogy mindig saját magát tolja előtérbe, szeret a saját történeteivel hencegni, de neki legalább vannak. És kétségtelen, hogy a rendszerváltás előtt és után is ő volt az egyik főszereplője a magyar sajtónak: agresszíven nyomult, hogy hírt szerezzen Nagymarosról, kérdéseket tegyen fel Antall Józsefnek vagy Gorbacsovnak. Nem lehetett megállítani és még államtitkár is volt Horn Gyula kormányában hat napig. Persze hamar rájött, hogy ez nem az ő világa, ott nem lehet okoskodni. Sokra vitte tehát az egykori taxisofőr, mert volt annyi esze, hogy nem állt be értelmiséginek, hiszen egy gőgös, pökhendi bölcsésznél nincs is unalmasabb.”
A szerző magánügye, hogy utálja a „gőgös, pökhendi” bölcsészeket és imádja a „nagy fazon” (majdnem mást írtam) Havast. Az viszont tényszerűen nem igaz, hogy „tanár úr” államtitkári bukása mögött faszagyerek kivagyisága állt volna. A pőre igazság az, hogy egyik kiszemelt munkatársa még tanárként ellopta a diákjai angliai nyelvtanfolyamra befizetett pénzét, ezért kellett H. H. államtitkár úrnak seperc alatt a politikából eltakarodnia.
A maga nemében jól megírt, bár korántsem szociológiai megalapozottságú könyv legnagyobb hiányossága, hogy szót sem ejt a bűnözés, a politika (no meg a politikus bűnözés), vagy mondjuk a rendőr-és ügyvédvilág hazai celebritásairól. Holott ők azok, akik az utóbbi harminc évben fújják azt a bizonyos passzátszelet. Hiányoznak aztán az olyan ún. médiamogulok is, mint amilyen Fenyő János, vagy éppen Gyárfás Tamás voltak. Pedig a bulvárt kajáló olvasók alighanem a kimaradottakra lettek volna leginkább kíváncsiak.
(Az utcás csajszi) Bár Gabriel Garcia Márquez – őt, ha a celebek nem is, de a „gőgös, pökhendi” bölcsészek némelyike talán még ismeri – szerint egy írásban az első mondat a legfontosabb, a szociális munkás kalandjait papírra vető Kozma Lilla Rita könyvbe gyűjtött élménybeszámolójának éppen az utolsó sorai a legütősebbek. „Sétálok a körúton, kezemben papírpoharas kávé. Már majdnem kihűlt, felhörpintem az utolsó csepp feketét, és itt hagyom nektek a szétbaszott lelkemet.” Így néz ki, amikor az „utcás csajszi”, ahogy az Utcamesék ajánló szövegében egyik egyetemi oktatója nevezi a szerzőt, a szociális munka kilátástalanságába, a hatóságok (az ún. magyar állam) szemét, cinikus arroganciájában belefáradva bedobja a törülközőt. Ahogy annak idején például a kollégái tiltakozásait szervező, megviselt idegrendszerű fekete ruhás ápolónő is tette, szaktársai és egy egész ország mélységes közönye mellett. Persze mindannyiunknak, ha nem is a szociális-egészségügyi szférában próbáltuk keresni helyünket és a pénzt, megvan a saját, lelkét szétbaszó kiégés-története. Aki túl közel került ahhoz, amit szívügyének tekintett, előbb-utóbb megcsömörlik a permanens reménytelenségtől, az embert kizárólag erőforrásként tételező ostoba és bürokratikus hatalom packázásaitól. Hogy van az, hogy a bunkó politikusok és a korrupt, hazudós minisztériumi, kormányhivatali klikkes hátramozdítók sohasem égnek ki? Vagy végleg el, hogy csak hamu maradjon utánuk?
A kiadói promóban „ízig-vérig írónő”-ként emlegetik Kozma Lilla Ritát, amit a szövegek minősége és a kötet megformálása nem mindig igazol vissza. Erről persze csak részben a szerző tehet, a kötet szerkesztőjének, Tallér Edinának kellett volna szigorúbban odafigyelnie. Egyebek mellett nem ártott volna kigyomlálni az efféle lapos, képzavaros közhelyokoskodásokat: „Ezekből a történetekből hiányoznak a happy endek meg a rózsaszín fátyolos (sic!) cukormázos szerelmek (…) Egy könyv terápia, egy könyv képes akár a pokol összes bugyrába bevinni az olvasót…” Már ahogy ezt Móriczka, akarom mondani Lilla Rita elképzeli. Ráadásul még a katarzist is megtagadva a jobbra érdemes olvasótól: ”mindenféle feloldozás nélkül”. Kedves szerző, a történetek erősek, nincs szükség a „rózsaszín fátyolos” moralizálgatásra.
Ha mint egykori, hitehagyott szociális munkás és tollforgató javasolhatom Kozma Lilla Ritának, mégse hagyja magukra utcalakóit, akiknek szükségük van az ő emberségére, segítségére. Meg aztán hitelesen írni csak arról lehet, amit magunk is átéltünk, megszenvedtünk. Végtére az írás nem csak önterápia, de szociális munka is.
(Dalia László: Celebvilág Magyarországon, Kocsis Kiadó, 2021; Kozma Lilla Rita: Utcamesék, Tarandus Kiadó,2021.)
