Egy hadsereg küzdelmének jelentős része nem abból áll, hogy a két oldalon álló katona erőszakkal igyekszik bántani egymást. A háború nagyobb része kapcsolattartás, logisztika (valamit vagy valakiket mindig vinni kell valahová), betanult rutinok. „Szóval, igen, »harcoltam«, de ez jórészt azt jelentette, hogy gödröket ástam, a fegyveremet pufogtattam, és a tapasztalataim alapján igyekeztem javítani a helyzetünkön”, olvasom a Wehrmacht tüzérének visszaemlékezését a Barbarossa hadművelettel kapcsolatban a Mi, németek című regényben.
A béke gyermeke vagyok. Ez a banális tapasztalat a mindennapokban fel sem tűnik, akkor élesedik ki, amikor a könyvek lapjairól mellbe vág a küzdelmek kisebbik részének eleven borzalma: az éhezés, a fagy, az egyéni és csoportos öngyilkosságok, a visszavonulás fejetlensége közbeni balesetek. És akkor még nem beszéltem az öldöklésről, a háborús bűntettekről egy szót sem. A háborúnak csak a szele csapott meg a szomszédból (Jugoszlávia szétesése és annak következményei) és most megint onnan fenyeget, csak épp Ukrajna felől. És megint egy olyan „államférfi” a főszereplő, aki lehet, hogy racionális felmérte a kockázatokat, de hallgathat a frusztrációira is, lehet „erős ember” a maga és a hívei szemében. Engem ettől kiver a víz – megint sikerült egy félőrültet a gombok közé engedni.
Amit tudok a háborúról, könyvekből vagy a képernyőről tudom: filmek és híradások révén jutnak el hozzám. Megrendít és felkavar, de valahogy az agyam mélyén tudom, hogy távoli: a statiszták a jelenet után felkelnek a földről, a messzi helyeken zajló konfliktus zaja meg „maradinak” tűnik, múlt századinak, valószínűtlennek. A nagyapám, aki mesélhetne róla, már meghalt. Apám, aki gyerekként élte meg, szintén. Ha felelnem kellene belőle vizsgán, szerzők és szereposztások jutnának az eszembe, csupa hiteles mű, de köze nincs a vér valódi látványához. A testet elöntő adrenalinhoz, fájdalomhoz és rettegéshez. Tán még nem is rettegtem igazán egész életemben.
Ez épp raktárpakolás közben jut eszembe. Békebeli és nem túl nemes feladat: kinőttük a raktárt, eggyel nagyobba kellett átrámolni. Olyan családból származom (és a nejem is ilyen), ahol a személyes könyvtár elemi igény volt, ezért néhány száz kötet még mindig dobozokban várja (a könyvek leghasznavehetetlenebb halmazállapotában), hogy nagyobb lakásunk legyen. A szállítókon látom, hogy a pokolba kívánják a családi műveltséget, és szinte hitetlenkedve csóválják a fejüket a mennyiség láttán. Bölcsen hallgatok róla, hogy kábé ennyi van Bécsben is. A hitetlenkedést megértem, a könyvek egyre kevésbé tartoznak hozzá az újpolgári családok imidzséhez. Jó esetben az elektronikus olvasó miatt, rosszabb esetben, mert természetessé vált a hiányuk. Még akadnak különcök, de ők már különcök, a kódexmásoló szerzetesek távoli reinkarnációi.
Szóval hallgatom a pakolók néma dohogását, és hirtelen megpróbálom elképzelni, hogy mi lenne, ha el kellene hagynunk a várost. Ha a háború átfolyna a határon, menekülni kellene, és már rég nem a tárgyak, hanem a puszta életünk lenne a tét. De hát már évtizedek óta a tárgyak bűvkörében élünk, azok értékei alapján határozzuk meg magunkat. Ezt kellene mind hátrahagyni, hogy hirtelen megint értelme nyerjen egy régi szó: földönfutó. Miközben semmi tapasztalatunk nincs, csak a mezítelen életösztön. És hiába tudom, hogy a háború kevesekből hozza ki a legrosszabbat, de minden háború épp ezekről a kevesekről szól a fronton és a hátországban is. A többségről, a csöndben meghúzódókról és a még bátor jókról majd évek múlva készülnek filmek és könyvek, addig örülnek, ha túlélik valahogy.
Szerencse, nyugtatgatom magam, hogy most messze nincs olyan kardcsörgető hangulat a társadalomban, mint amilyen volt a két világégés előtt a meghatározó országokban. Háborút igazából senki sem akar. Gyűlölet viszont van, ott feszül az idegrendszerünkben. Majdhogynem minden és mindenki ellen, aki nem mi vagyunk. És ez is legalább olyan fontos nyersanyaga a háborúnak, mint a töltények vagy a gránátok. Akit fanatizálni lehet, azt a harcra is rá lehet bírni előbb vagy utóbb. Ne legyünk naivak, bőséggel lenne utánpótlása az egykori nyilasoknak, akik kedvük szerint portyáznának a városban. És mi, a könyvmoly többség, megint csak olyan tehetetlenek lennénk, mint eddig bármikor. Magamra is csak úgy tudok tekinteni, mint ideális áldozatra, bár titokban azt remélem, hogy az életösztön előcsalna belőlem valamilyen most még lappangó képességet. Tán még az állatot is. Abban biztos vagyok, hogy a családom biztonsága miatt akár ölnék is, ami bár megnyugtatónak hangzik, cseppet sem az. Jó lenne rávágni, hogy a hazámért is. De vajon ki vagy mi képviselné akkor a hazát? Megint egy Szálasihoz fogható elmebeteg vagy a már romba dőlt épületek? Olyan haza lenne még az, amelynek szemében én nem volnék már egyből gyanús elem? Olyan eszmét képviselne, amiért érdeme lenne meghalni? Borzasztó kérdések, nyögtem fel nagyon is élethűen, amikor idáig jutottam gondolatban.
Tegye csak le, nézett rám némi empátiával a szállítók embere, ahogy kecsesen imbolyogtam a dobozzal. Szó nélkül és boldogan engedelmeskedtem.
