A címbe foglalt három szó akár pontos helymeghatározásként – címként – is szolgálhatna egy pizzafutár számára, amennyiben egy kirándulás alkalmával, megéhezve egy klasszikus vastagságú Dolce Vitára, a mobilom segítségével rendelést adnék le (plusz sajt és pepperoni) egy parkerdő ösvényei kereszteződésében, utcanévtábla és helyrajzi szám hiányában. (Feltéve, hogy előzetesen megvásároltam a what3words elnevezésű alkalmazást és van térerő.) A what3words („melyik 3 szó?”) címkiosztó alkalmazással természetesen a futárnak is rendelkeznie kell ahhoz, hogy megtaláljon a sűrűben (és persze előfeltétel, hogy vállaljon kiszállítást a városon kívül). Ugyanezt megteheti egy nomád életmódot folytató mongol család feje is, mikor új sátortakarót vagy bodogot (gyomorban sült kecskét) rendel hasonlóképp – mivel a sztyeppén sincsenek utcanévtáblák (utcák sem), ami alapján beazonosíthatóvá tehetné az aktuális lakhelyét, mindössze három szó segítségével mégis eligazíthatja a készséges kifutó fiút (feltéve, hogy van mobileszköze hozzá, térerő stb.).
Tévedni emberi dolog, de eltévedni nem túl gazdaságos, azonkívül sokszor bosszantó is, ha egy futárcégnél dolgozik az ember. Arról nem is beszélve, hogy idővel kihűl a pizza, a bodog stb. Nem ér célt az e-kereskedelmi vagy hatósági küldemény. A (még) cím nélküli helyek beazonosítására találták ki, a bonyolultabb GPS-koordináták mellett a fent említett alkalmazást, aminek a fejlesztői újra felosztották a földgolyóbist egészen pici 3×3-as négyzetekre, s x, y, z koordináták helyett három szóval lokalizálják a világ helyeit – a bolygó felszínét szavakkal fedik le, a kombinációk száma: 64 billió, mindenkinek jut belőle.
Anyja neve, szül. hely, idő, s a leánykori név mellett a lakcím az egyik legfontosabb identifikációs adat, ami alapján meghatároznak bennünket, illetve mi is saját magunkat. A hol laksz? kérdésre persze lehet úgy is válaszolni, hogy a domb mögött, a nagy tölgyfától balra, végig a kavicsos úton. De egy egészségügyi vészhelyzetben a mentő ez alapján nem biztos, hogy időben kiér – arról nem is beszélve, hogy vannak vidékek, országok (pl. Magya…), ahol ennél konkrétabb célmeghatározás, pontos cím sem segít. Járványügyi intézkedések esetén is hatalmas előnyt jelent az epidemiológiai térképek készítésénél, melyek a vírusok elterjedését jelölik, hogy a megbetegedett emberek lakhelyét minél egzaktabb módon meghatározhassák, kiderítve ezzel a forrást, s kezelni tudják a problémát. Deirdre Mask könyvében jó példa erre a Haitin tomboló kolerajárvány semlegesítése, amit, mint napvilágra került, nepáli ENSZ-katonák hurcoltak be a szigetországba, majd a vírus a rosszul kezelt szennyvízen keresztül jutott az ivóvízbe, megfertőzve ezzel a lakosságot (akik amúgy épp egy földrengés okozta sokkból igyekeztek magukhoz térni).
A lakcímmel (utcanévvel, házszámmal) való rendelkezés nem magától értetődő, és viszonylag új keletű dolog, a felvilágosodás terméke, amikor is az állam adózási, toborzási, rendfenntartási stb. okokból nekiállt felmérni a területén élők mind szokásait, mind elérhetőségét. A folyamat nem ért még véget a Big Data korában sem. A világ számos országában, területén ma sincsenek utcanévtáblák, a postások legnagyobb bánatára – eleve nem mindenki akar láthatóvá válni mások, az állam, a hatóságok számára, s heves közösségi tiltakozások kísérik, ha mégis bevezetnének valami osztályozási rendszert az adott területen (lásd Nyugat-Virginia). (Gondoljunk csak arra, hogyan próbálnak eltűnni offshore cégek fura címeken az adóhatóság, fiatalemberek a kötelező sorozások, bűnözők a felelősségre vonás elől.)
A szerző által Japántól Dél-Afrikáig, Mária Teréziától a náci Németországig, az amerikai feketék mozgalmától a középkori Londonon keresztül a dél-koreai globális nemzeti hagyományokig felgöngyölített utcanévtábla- és lakcímtörténet nemcsak a térérzékelésünk és a házhoz rendelési szokásainkat térképezi fel, hanem a hatalmi stratégiákban, egészségügyi problémamegoldásban, etnikai identitásban (megbélyegzésben) játszott komoly szerepét is. Gondoljunk csak arra (hazai közelmúlt), hogy minden „forradalmi” kormány először – de tényleg! – az utcanévtáblák cseréjével kívánja megerősíteni hatalmát, az emlékezet helyeit újrapozicionálva, kiiktatva a múlt egy-egy részletét, a számára nemkívánatos személyek nevét feledésre ítélve, a legolcsóbb propagandaeszközként (lásd Göring). Vagy arra, szintén (majdnem) hazai példa: az asszimilációs törekvésekben milyen látványos és érzelmileg (önazonosság dettó) komoly vonatkozású szerepet játszik a helyi lakosoknál, mikor szeretett városuk vagy utcáik neve egyik pillanatról a másikra csak egy másik, idegen nyelven lesz olvasható a kihelyezett táblákon. De az is elgondolkodtató, vajon miért szeretnénk inkább egy királyról elnevezett sétányon lakást vásárolni, semmint akár mondjuk a Disznó közben. Ellenben említhetném a budapesti Hős utcát is utóbbira példaként, amely pedig jobban hangzik, mégis egészen más képzetet, előítéletet kelt bennünk (az ott lakókról), s nem az ingatlanértékesítők vágyálma jelenleg.
Rendkívül sokrétű, szerteágazó és érdekes, mindannyiunkat érintő kérdéseket tárgyaló ez a már címében sem szokványos könyv, a korrektortól is megérdemelte volna a nagyobb figyelmet… Na, de megérkezett a pizza. (Ford. Beke Ádám. Cser Kiadó, 2022. 220 o.)
