Beteg a barátom. Beteg a szelleme. Beteg a lelke. Vidám emberből szomorú ember lett. Krónikus depresszió. Nem tudja feldolgozni, hogy haza kellett költöznie családjával együtt Dél-Amerikából, ahol addig boldogan éltek. A letargikus állapot miatt javasolta ezt az ottani orvos, mert már dolgozni sem tudott, és otthon sem bírt magával semmit sem kezdeni. A gyógyszereken már túl volt.
A környezetváltozás. Talán majd az.
Agyturkászhoz jár. Megint gyógyszereket szed. Nem javul.
A családja sem tudja feldolgozni a hazaköltözést. Éveken át jó volt ott nekik. Most meg nem jó. Naponta érezteti vele feleség, gyerek. Ettől sem javul.
Igyunk egy sört. A kocsmapultot támasztjuk. Hallgat. Próbálom belőle a szót kihúzni. Darabokban omlik belőle, mint a vakolat. Odakint mindent felszámoltak, mégis visszamenne. Tudja, hogy nem lehetséges. A krónikus depresszió melegágya a krónikus dilemma.
Mi legyen?
Csináljunk néhány görbe napot, csak mi ketten. Mint régen, amikor még moziba jártunk, csajokat hajkurásztunk, csocsóztunk, zenéltünk, söröztünk. Az én párom az ilyesmihez már hozzászokott, tudja, hogy megbízhat bennem, akkor is, amikor kikerülök a látóköréből néhány napra. Ugyanúgy jövök vissza, mint ahogy elmentem. De az övé? Merő gyanakvás, hátsó gondolatok, burkolt szemrehányás, csakúgy, ahogyan nap, mint nap. Mi lesz addig a családdal?
Nem is értem, honnan a depresszió.
Néhány nap küzdelem után beadja a derekát. Irány a Balaton.
Nyaralóban elő a régi zenéket teljes hangerővel: Deep Purple, Stones, Doors. A nádasban peca éjfélig, közben leányillatú barackpálinka, a hal meg szinte magától ugrik a csónakba. Csocsó, sörözés, végtelen szövegelés a kocsmában. Görcs kiold, gát átszakad, ember szeme csillog három napon keresztül.
Erre örökké emlékezni fogunk. Gondolom én, és elégedett vagyok magammal, baráttal, világgal. Nem éltem hiába. Három nap után hazamegyünk, és még az előszobában is úgy vigyorgunk, mit a vadalma. (Tényleg, hogy vigyorog a vadalma? Hát így…)
Felesége minálunk várja. Feszült testtartás, szigorú tekintet, összehúzott száj: maga a megtestesült szemrehányás.
Fenyegető kérdés.
– Ugye hiányoztunk?
Mosoly lehervad, haver kezd összemenni.
Asszony hozzám fordul, mint aki az eredendő bűnbeesést előidézte. Már látom, a szemrehányást én sem kerülhetem el. Az enyém eközben magában mérlegeli a közbeszólás eshetőségét, de úgy dönt, inkább hagyja, hogy a dolgok kifejlődjenek a maguk valóságában. Jól dönt. A dolgok pedig kifejlődnek a maguk valóságában. Arra sincs időm, hogy az eredeti kérdésre válaszoljak – lett volna rá egy nem túl taktikus válaszom – már zúdul is a következő kérdés.
– Mert mit csinálsz akkor, ha míg te szórakozol, a gyereked megbetegszik?
Püff. Erre nem számítottam. Elgondolkodom. De hisz nem maradt egyedül a kisded. Valamit mégis muszáj felelni erre a teljesen értelmetlen kérdésre.
– Öööö… – nyögöm nagy nehezen – azonnal hazajövök és megműtöm… (Ami egy bölcsésztől igazán szép teljesítmény lenne.)
Nőm a fal felé fordul, igyekszik kulturáltan viselkedni. Ennél a pontnál amazontekintete villámokat szór, párját karon ragadja, szó nélkül viharzanak elfele. Haver kétségbeesetten visszanéz. Szemében az elmúlt három nap emlékének romjai. Amit épp most loptak el tőle. Meg persze tőlem is.
Régóta nem láttam. Úgy hallom, továbbra is agyturkászhoz jár.
