– Kárpátalján nem maradt más, csak a félelem – suttogja maga elé kapucnija árnyékából az út szélén álló középkorú nő vasárnap délután. Nevet nem mond, mert ő még visszamenne és ki tudja. Csak fejével int hátrafelé a beregsurányi határátkelő felé. A szomszédasszonya álldogál mellette, egy sporttáskát szorongat. Pár lépéssel előrébb az asszony három tizenéves lánya kuporog a bőröndökön, meredten nézik a csupasz útmenti fákat.
Csütörtök óta vacilláltak, hogy jöjjenek vagy maradjanak, de végül a férje mondta, ne várjanak tovább, hátha lezárják az ukrán-magyar határt. Meg azután a lányok „nagyon belehúzták magukat félelembe”, folyton a híradókat nézik, amiben másról sincs szó, mint a háborúról, hogy lőnek, bombáznak és jönnek a katonák. Idegen férfiak. Óvóhely sincs a faluban ahová elbújhatnának.
Összepakoltak hát és elindultak gyalog. Néhány kilométerre laknak a magyar határtól, gyorsan odaértek. Sokkal hosszabb volt átjutni. Most már éhesek, fáznak, meg vécére is mennének, de nem mernek mozdulni. Hiába látják a segítők sátrait teával, szendviccsel, mögötte a mobilvécékkel. Nem mehetnek. Idejönnek értük Pestről az unokatestvéréék és nekik csak ukrán mobilnetük van, odébb talán nem működnek a telefonok és nem találják meg őket. S akkor itt ragadnak a két világ között. A szél bántón belekap a kapucni prémjébe. A lányok összébb csúsznak a bőröndön. A férje ott maradt, meg a szülők. Nem jöhettek. A férje sorköteles, de még nem vitték el, a szülők meg öregek, nem hagynak hátra mindent – itt kicsit megáll, keskeny vonallá szorítja a száját. Nyel egy nagyot. Nem sír. Nem lehet – mondja és fejével a lányok felé bök –, ha én félek, ők rettegni kezdenek. Ezért én nem félek és csak arra gondolok, hogy gyorsan vége lesz és visszamehetünk.
– Apa, hogy találtál meg? – kérdezi a szürke nadrágos négyévesforma fiúcska már a tiszabecsi határátkelő magyar oldalán. Fején félrecsúszott a sapka, amikor az apa odarohant hozzá és felkapta. Nem húzza vissza. Megilletődötten tűri, hogy szorongassa apja, aki nyugatról hajtott a keleti határhoz, hogy felvehesse ott az Ukrajnából átmenekülő családját. A gyerek kérdezni se meri tovább, csak nézi a kabátjába fúródó fejét. Csak mikor az apja – vékony harmincéves forma – átfordul a mellette kuporgó anyjához, akkor mozdul, a csokipapíron tép egy kicsit. Apja átöleli az útszéli árokparton ülő fiatalasszonyt az ölében tartott csecsemővel együtt. Azután szinte szó nélkül felsegíti. Vállára veti a táskát, kézen fogja a gyereket, megigazítja a fején sapkát és maga előtt tereli az asszonyt. A fiúcska ekkor újra kérdi:
– Honnan tudtad hozzánk az utat apa?
Akkor a férfi lenéz rá és csak annyit mond:
– Nagyon kerestelek.
Mennek nagy rendületlenséggel a kocsi felé, amivel apa jött értük. Mögöttük lassan összezár a tiszabecsi határátkelőn át érkező menekülők sora. Egy fiatalasszony tűnik fel. Egyik kezével nagy mózeskosaras babakocsit tol, a másikkal óriási fekete gurulós bőröndöt vonszol, kabátjába egy óvodás forma kapaszkodik, de nyaggatja, hogy inkább menjenek oda a nénihez az asztalnál. De a nő nem engedi, erősen rászól, húzza. Lassan haladnak, mígnem egy erőteljesebb férfi áll melléjük, kérdi, segíthetne-e. A nő rémülten rántja meg a bőröndöt, a gyereket és taszítja előrébb a babakocsit. Egy nő lép oda, ukránul szól. A babakocsi megáll. A gyerek odamehet az asztalhoz, elvehet egy kicsi dobozos üdítőt.
– Néha nem akarják elfogadni az ételt. italt. A háború kergeti őket ide, de a büszkék. Az egyik anyuka mindenáron fizetni akart a bébiételért és a pelenkáért, vette elő a bankjegyeket, hogy ő nem szegény, csak félti a gyerekeket. Végül leült ide a padra és megetette a kicsit, azután sírt egy keveset, végül elfogadta a szállást, amíg jönnek érte – magyarázza Horváthné Orbán Katalin a határmenti Magosliget polgármestere, aki az első nap óta áll kint minden nap a tiszabecsi határátkelőnél felállított asztala mellett. De nem ez számít – mondja –, nálunk a faluban szinte mindenkinek van odaát valakije.
– Az a fiatalasszony is ukrán – mutat egy fekete dzsekis nőre az asztal mellett. – Ide jött férjhez, s most itt van velünk segíteni.
A polgármester lelkemre köti, hogy írjam le, rengetegen segítenek. Az ország minden tájáról kapnak adományokat, összefogtak a környékbeli falvak, a körzet országgyűlési képviselője is járt itt, sátrat is állított melegedőnek, itt a Vöröskereszt és más civil szervezetek is, Szegedről a görögkeletiek üzentek, hogy várják a rászorulókat. De ők csak a környékbeli falvakba tudják elvinni az érkezőket, a falubuszt nem küldheti el messzebb. Itt kicsit elhallgat az energikus asszony.
– Tudja, megjelentek a hiénák is. Délelőtt egy ukrán férfi kérdezgette az érkezőket, hogy merre, hová, mert ő szívesen elviszi őket. A kisbusznál azután kiderült, hogy jól megkéri az árát. A rendőrök is szóltak neki, hogy álljon odébb, de azt mondta, hogy csak segíteni jött. Végül néhány férfi összeállt és elkergették.
A Magosligetiek 10 felnőttet és 10 gyereket szállásoltak el vasárnap, köztük két anyukát négy gyerekkel. Reggelre jött értük a két férj. Mindketten a pesti MÁV-nál dolgoznak, a főnökük megengedte, hogy bevigyék a családot a munkásszállóra, még azt is megígérte, hogy bérelnek nekik lakást, ha elhúzódik a dolog. Sok itt a jószándék – summázza a polgármester.
Mögötte egy másik asszony, három gyerekkel és egy tetőtől-talpig pokrócba bugyolált fejkendős nénivel. Egy asszony azért sír, mert családjuk két autóval indult el Ukrajna keleti határa felől, de csak az egyik kocsi jutott el Magyarországig. Először csak Kijevig akartak menni, de ahogy jöttek az oroszok, tovább indultak. A másik autóból aztán kifogyott a benzin, és már nem tudtak szerezni. Ott maradtak és most ki tudja, hogy mi lesz velük.
A beregsurányi határnál az út melletti széken háromnyelvű felirat ígér segítséget. A tétovázókat megállítják, megszólítják. Kérdik ukránul és magyarul, hogy mit tehetnének értük. Egy idősebb ember érkezik: négy embert elvinne bárhová. A különféle segélyszervezetek mellényes emberei szétszélednek, összegyűjtik az utasokat. Gyorsan megtelik a kocsi, a hátsó ülés ablakán át is jól látszódnak a lassan legördülő könnycseppek.
– Csak a két éves gyerekkel utazó lányomat és a sógornőmet kísérem. Mindkettőnek itt a férje, mennek hozzájuk, amíg elülnek a dolgok, de én megyek vissza. Tegnap is jöttem, akkor a keresztlányomat kísértem, nem akart egyedül útnak indulni a három hónapos babával. De a határőrt az se hatotta meg, csak állt ott, átnézett rajtunk, mint valami csomagon. Négy órát álltunk a sorban, mire jött az váltás. Az újak között azután volt egy, aki megszánt minket – meséli egy ukrán faluból érkező asszony. Azt mondja, nem sokan maradtak otthon. Jobbára asszonyok. Megfogadták, hogy megvédik egymást. Nemcsak a katonáktól félnek, hanem a fosztogatóktól is. A polgármesterük összegyűjtött egy négy fős csapatot az idősebb férfiakból, ők járják a falut, hogy rend legyen.
Az úton újabb bőröndök kattognak. Hátizsákok, szatyrok, jutazsákok, csillogós jéghercegnős hátizsák, sporttáska, női kézitáskák és guberálós zacskók. Húzzák, vonják, cipelik. Néha megállnak, átteszik a másik kézbe, másik vállra. Ennyit sikerült áthozni az életükből. Köröttük kétbojtos gyereksapkák mindenfelé.
– Most már napi háromezren is jönnek. Száznak tudunk ágyat adni a kultúrházban és az iskolában, de mindenkinek segítünk, étel-ital van elég,
aki hozzánk már nem fér, azt fogadják a szomszéd falvak. Rengeteg adományt kaptunk, az országvezetők is megígérték, hogy utólag megtérítik a költségeinket – sorolja Herka István, Beregsurány polgármestere. Napi három órát alszik a krízis kezdete óta. – Ezzel mindenki így van itt – legyint. Közben jönnek, kérdezgetik, ezt hova, azt kinek. Válaszolgat, köszönget. Nagy az összefogás – ismétli. Egyelőre bírják, de eddig főleg olyanok jöttek, akiknek célja van: jön értük a férj, várja az unokatestvér, a nagynéni, a keresztanyu. Ők csak néhány órát, legfeljebb egy éjszakát vannak itt. De most jön a java, azok, akik Kijevből vagy keletről jönnek. Ukránok, nem ismerik a nyelvet és nincs hová menniük.
Munkácsról tízen jöttek együtt: hat felnőtt és négy gyerek, a legkisebb alig 9 hónapos. A román határ mellé tartanak a nagynénihez. Ha úgy van, ahogy remélik, akkor nem is mennének vissza. Eddig is átjártak dolgozni hol ide, hol a csehekhez, otthon csak addig voltak, amíg tartott a pénz. Mert munkát ott nem kapnak. „Egyszerre lenni romának és magyarnak dupla elítélés” – áll egyik lábról a másikra a vékony fekete asszony a beregsurányi kultúrházba betett sezlon mellett. Egyébként szakács, reméli felfogadja majd valaki. De itt is nagyon szépen bánnak velük, nagyon hálásak, de este már mennek tovább. Már hétfőn munkát keresne, mert ide is csak hitelbe jutottak el. Tartoznak az üzemanyaggal a távoli rokonnak, ki a határ másik oldaláig fuvarozta őket és azt gyorsan meg kell adni.
Vásárosnaményban hosszú sor kígyózik a benzinkúton. Kisbuszok, drága terepjárók, szakadt régi évjáratok. Egy hangos szó sincs. A vécé fizetőkapuját félrehúztak. Andreáért és a két fiukért a férje jött Sopronból egy osztrák rendszámú busszal. Mindenki begyűjtötte a családot. Egy ideig a férje munkaadója által bérelt lakásban húzzák meg magukat mind, azután átköltöznek egy nagyobba, ha nem múlnak a dolgok. A nagyfia miatt jöttek, így is megállította a határőr, hogy hány éves, mert olyan nagy növésű – mutat megnyúlt kamaszfiára Andrea.
– A barátomat át se engedték, visszafordították a határról – teszi hozzá furcsa érdes hangon a sapkáját mélyen szemébe húzó fiú.
– Nehéz szívvel indultunk el, ott hagytuk a szülőket, a házat, de nem lehetett tovább maradni. A háború napjának délutánján már kétszeres volt az ára mindennek, most meg már háromszoros, ami pedig kifogy azt nem pótolják. Ráadásul egyre csak jönnek Nyugat-Ukrajnába a messzebbről, a háborús övezetből menekülők. Házat vennének, szállást keresnek, vagy jönnek tovább – veszi vissza a szót az asszony és a közelében álló, apró kutyát szorongató szőke nő felé pillanat. – Ők is Kijevből jöttek. Higgyék el, sokkal többen jönnek még majd. Ez csak az eleje.
