Önvizsgálati szempontnak (is): az Ukrajnából érkező, ukránul beszélő keresztény menekültek és az Afrikából érkező, mondjuk szuahéliül beszélő keresztény menekültek (Afrikának a többségi vallása a kereszténység) között – ha a kereszténységet kulturális fundamentumnak tekintjük, ahogyan a kormány szokta –, az egyetlen lényegi különbség a bőrszín.
Ezt nyilván magunkban sem könnyű tisztázni, de még nehezebb azzal a kormányzattal, amelyik egyáltalán nem áll szóba választópolgárokkal, újságírókkal, senkivel. Legalább a kérdésföltevés ugyanakkor azért lenne indokolt, mert az elmúlt hét évben a déli határig elvergődő menekülteknek legalább a fele Afrikából érkezett, és a többségük a fenti statisztikai jellemző alapján minden bizonnyal keresztény volt, mégis ugyanazt a szívtelen, embertelen és – immár több jogerős bírósági ítélet szerint – jogtalan elbánást kapták ők is, mint bárki más, aki arra járt.
A 2015-től máig eltelt hét év természetesen másról is szólt, például a magyar menekültügyi ellátórendszer ideológiai megfontolású, szisztematikus leépítéséről. Ma, ahogyan az ukrán határnál megmutatkozik, a magyar államnak sem intézményei, sem gyakorlott szakemberei, sem kidolgozott munkafolyamatai nincsenek arra, hogy kezelni tudja a Kelet felől érkező menekülthullámot (amelynek egyelőre csak az előszele ért ide). Ezt a helyszínen mindenki világosan látja, a mi kollégáink is, akik napok óta ott dolgoznak. Jelen van mindenki: a kormány által egyébként üldözött civilek, az egyházak, az önként segítő állampolgárok – csak az az állami infrastruktúra hiányzik, amelyet a kormány mára felszámolt.
Innen, ahol lakom, szintén elindult tegnap egy konvoj egy spontán szerveződő gyűjtés után meleg ruhákkal, takarókkal, tisztálkodási eszközökkel, élelmiszerrel. Így van rendjén, fordított esetben biztosan a határon túliak is ugyanezt tennék. Ami nincs rendben, az a hirtelen befogadáspártira váltott kincstári szöveg, ami mögött ott a teljes érdektelenség és inkompetencia, meg mindaz, ami menekültügyben 2015 óta történt.