A XX. század kísértete

Alig néhány napja még azt gondoltuk – minden okunk megvolt rá -, hogy a háború Ukrajnában gyorsan véget ér. Hogy Ukrajna sorsa távoli visszfénye lesz 1956 Budapestjének, 1968 Prágájának. Hogy az orosz hadsereg túlerejével szemben semmilyen esély nincs, minden úgy alakul, amint azt Putyin orosz elnök elgondolta. Hogy Európa torkán lenyomják az újabb XX. századi mérget, hogy Ukrajnát is magára hagyja a Nyugat, mert az atomháború árnyékában nem történhet másként, a Nyugat tehetetlen egy helyi konfliktusban. Fogva tartja a XX. század, a kölcsönös elrettentés katonai doktrínája. Aztán jön még néhány Molotov-koktél, kiégett orosz harckocsi, és a XX. századi orosz birodalmi recept: egy bábkormány. Ami persze ismerős a „túloldalról” is: a chilei Allende után az amerikai tenyéren üldögélő Pinochet tábornok az ő gazdasági csodájával.

Aztán az elemzők megírhatják árnyalt „a kutya sem kíváncsi rá”-elemzéseiket arról, hogyan vesztett újabb csatát a liberális demokrácia, ezúttal Ukrajnában, miért volt képtelen saját héjáit visszafogni a NATO keleti nyomulásától, nem méltányolva az erősen túlaggódott orosz biztonsági érdekeket, amelyek egyetlen mozdulattal eltörölték az ukránok nemzeti önrendelkezési jogát – döntsenek szabadon, hová akarnak tartozni a geopolitikai térképen -, miközben ugyanezzel a mozdulattal Moszkva megfenyegette a svédeket, a finneket is.

Nagyobbat nem is tévedhettünk. Az ukránok ellenállnak, az orosz hadsereg lapzártáig szinte semmire sem jutott. Közben pedig a fél világ fellázadt: az egyébként kétes kimenetelű szankciók ezúttal gyors hatást értek el. Az amúgy is gyenge orosz gazdaság megroppant – az atomfegyverek igézetében Putyin elfeledkezett másfél évtizedes ígéretéről, a gazdaság modernizálásáról. Most azzal kell szembesülnie, hogy kizárják a nemzetközi vérkeringésből – a pénzügyi piacoktól a sportvilágon át a légi közlekedésig, a Boszporusz török (NATO-tagállam!) lezárásáig –, s az elhúzódó és eszkalálódó háborúval csődbe jut. Akkor pedig szembe kell néznie saját bürokráciájával és népével is. Putyin néhány nap alatt elérte, hogy a „haldokló” Nyugat szinte hermetikusan elszigetelje. Bónuszként az amerikai gázipar megkaphatja az európai piacokat.

A Nyugat – ha temérdek vér árán is - győzni látszik. De kétes és röpke győzelem lesz ez, ha mint Putyin a birodalmi nagyságba, maga is beleragad a XX. századba. Ha nem ismeri fel – vagy nem képes érvényesíteni a felismerést -, hogy Európának és a világnak teljesen új, multilaterális, kollektív biztonsági rendszerre van szüksége, mert másképpen értelmét veszti – ha már nem vesztette – minden nemzetállami önrendelkezés. Különös tekintettel Kínára, amely talán a világon a legmesszebbre lát a saját hosszútávú érdekeinek felismerésében és érvényesítésében, s most sokatmondó halksággal figyeli Ukrajna sorsát, ahol a világ XXI. századi újrafelosztása folytatódik anélkül, hogy a XX.-on és a az utolsó érven, az atombombán túllépett volna.