Karácsonyra mindenkinek meggörbült a háta a faluban. Onnan tudtam, hogy közeledik az ünnep, hogy az emberek még vasárnap is fel-alá vándoroltak. Zsákot, kosarat cipeltek, nagy törzsű fákat hordtak az ártérről. Lógott a műanyag szatyor a kezükben és súrolta a járdát. Kesztyűt húztak, a kutyának kocsonyacsontot dobtak, malackörmöt. Legyalogoltak a kertbe, fogót és baltát vettek magukhoz a fáskamrából.
Nemrég egy masszőr vett házat a faluban. Onnan értesültem róla, hogy elkezdték beszélni a Katicában. Munkás hétfőkön már őt emlegették az ivóban: az egész falu testét kicseréli. Hallod? Kiszedi a csontod a bőröd alól! Hadarták, mekkora ereje van. Megszabadít a tehertől! Figyeljétek meg, hogy egyszer mindenki a keze alá kerül, te, apád és a testvéreid, mind. Srí Lankán kezelte az elnököt. Na, az testvesztés lesz a javából. Mell- és lábelhagyás, ami mindenkinek eljön egyszer, ez az ember kiforgatja a csontjaidat. Kicsavar az élőhelyedről.
A faállítás rítusa a favágás az ártéren. Az akácos után jött a fenyőerdő. Ha valaki időben ültetett, hamar megjött a Kisjézuska. Nem, senki nem szeretne műanyag fenyőt a nappalijába, élethű, kihajtható ágakkal; poros, foszlott törzzsel, ami az évek alatt majd szépen elporlik és a szovjet égőket úgy belecsíptetik, hogy összeolvad az ággal. Fenyőillat és titkos ima legyen az ünnep, csakhogy azért meg kell dolgozni a testnek.
Párás, sötét felhők vonultak a Duna felett. Forgott a decemberi szél. Igen barátságtalan időben köszöntött ránk a szenteste. Annál szebb volt a benti melegben és pontyszagban a Mennyből az angyal. Felálltak és énekeltek, kicsit spicces volt már mindenki. A szélvihar lehelete ráfagyott a partra, redőkben állt a jég a kagylórétegen és a folyó halántékán. Egészen elapadt a víz december végére a hidegben, szilveszterre jégsziklákat képezett, mintha fagyeső hullott volna.
Épp a szilveszter előtti napon történt, hogy kifordult a csípőm. Fát pakoltam a kosárba és utána nem bírtam kiegyenesedni. Másnapra az ujjamat sem éreztem, mintha nem volna kézfejem. Bárhová nyúltam, még csak nem is bizsergett. Megfogtam a kávésbögrét, a kockacukrot, és nem volt semmi a kezemben, úgy éreztem, a levegőt tartom. A kanál kicsúszott a kezemből, pedig próbáltam megtartani. Az utána lévő nap már a lábamat sem éreztem, így amikor kikeltem az ágyból, tulajdonképp érzések nélkül mentem le a konyhába teát főzni. Szabályosan elcsavarodott a nyelvem. Beszélni is elfelejtettem, határtalan fájdalom volt, nyilallt. Aztán amilyen hirtelen jött, elmúlt.
Mínusz húsz fok. Ilyen dermesztő hidegben csurig pakoljuk a cserépkályhát. Hamuzni kellett volna már hajnalban, de alig tudtam megfogni a vödröt. Közben a vízművek délre elzárta a csapokat, ezért nagy nehezen lementem a folyóhoz két fémvödörrel. Abban bíztam, hogy a jéghidegben újra lesz derekam, fejem és körmöm. Van, akit faggyal kezelnek reuma ellen. A folyóparti jégsziklák pereméről hajoltam be a vízbe, de nem jöttek vissza teljesen az érzetek, pedig mind a két tenyeremet beleeresztettem a jeges vízbe.
Visszamentem a házba és felhívtam a masszőrt. Azonnal menjek át, szólt. Hozzam a púpomat is! Nehogy a Dunába ejtsem! Minden letört csontom legyen nálam! Még nevetett is hozzá. Én nem nevettem. Semmi vicces nem volt ebben. Én csak mereven ültem és sírtam az érzéseim után. Hogy éljek kéz és láb nélkül? Nyelvtelenül? Végül pár perc múlva ott találtam magamat a masszőrpadján. Úgy mentette meg az életemet, hogy majdnem belehaltam!
A masszőr úgy kezdi, hogy leemeli a hátadról a púpot. Megszagolgatja, a hóna alá csapja. Van egy kuka a hátsó szobájában, tele púpokkal, csontokat, levált porcokat tart benne, körmöket. Oda fogja kidobni a tiédet is. Oldalra fordít, átrakja a lábadat a derekadon, a nyakadat hátratekeri, a fejedet felhajtja az állad fölé. És megroppant. Nyögsz, van, aki sikít és megrázkódik. Négykézláb lemászol a masszázspadról, utána felállít. Kicsit szédülsz, nem tudsz megszólalni, mert nincs nyelved. Vagyis nincs benne érzés. Néma csend az újabb csigolyaroppanásig. Érzések nélkül maradsz. Hátulról összekulcsol, utána magára emel, ekkor ropognak igazán a gerinccsontok. A csarnokvízben úszik a velő, az inak, a csigolya. Bent a hátad közepén jár az ujja. Tör, zúz. Hajtogat és nyom. Aki egyszer a masszőrnél járt, örökre vendége marad. Hozzánő. Nem tud nélküle élni.
Megkezelt engem is, de most nem úgy, ahogy máskor csinálta. Levetkőztetett. Csupaszon a földre kellett feküdnöm. Széttárni a karomat, mintha repülő volnék. Vagy mint egy vízszintes Jézus a fekvő kereszten. Dideregtem, a masszőr eltűnt, hozott egy takarót. Aztán hallottam, ahogy kotorászott a púpok között. Megfogott egyet. Na, mondtam, ugye? Nehogy a Dunába essen! Vont kérdőre némi kéjjel. Aztán egy géppel átdörzsölte az egész testemet, és visszaakasztott rám egy új csontot. Szépen odaillesztette. Egy vadiúj dombot. Görbe, fájó háttal álltam fel. Fel kellett öltöznöm, siessek, mondta, mert a következő reumások már jönnek a faluból. Ott ültek a fakerítésnél.
Álljak meg egyenesen! A hátam mögé lépett, majd felemelt a gerincemnél fogva. Széthúzta a csigolyákat, úgy, hogy öt centivel megnőttem. Alig fértem ki hazafelé az ajtófélfán az új csontokkal a hátamon, a láthatatlan púppal.
Mint papírszalvéták vonultak a felhők az égen, hullott a hó. Újévre trombitáltak és petárdáztak a vasúton túl, a folyó túloldalán, visszhangzott az egész falunk.
