Mikor találkozott először a Metró 2033 Univerzum regényeivel, és mi fogta meg bennük?
A kalandom a Metró 2033 Univerzummal érdekes módon nem a könyvekkel kezdődött. A belőle készített számítógépes játékra bukkantam rá előbb, és csak később ismerkedtem meg Dmitry Glukhovsky regényeivel. A Metró-trilógiájában szerintem az a legcsodálatosabb, hogy teljesen szláv, nagyon hiteles, és eltér a megszokottól: Glukhovsky víziót alkotott az atomháború utáni életről – egy olyan koherens és hihető víziót, amennyire az az irodalomban csak lehetséges. Ehhez járul hozzá az egyedi szláv hangulat, a régi világ iránti nosztalgia, amely ritkán fordul elő nyugati szerzők műveiben.
Miért határozta el, hogy ön is ír ehhez az univerzumhoz regényt, sőt regényeket?
A Metró 2033 Univerzum lengyel kiadója keresett meg ezzel, amikor épp egy másik könyvsorozaton dolgoztam nekik – ez egy szintén posztapokaliptikus regényfolyam (Szczury Wrocławia, „Wrocław patkányai”), és Lengyelországban majdnem olyan népszerű, mint a Metró 2033. Miután megkaptam az ajánlatot, nem haboztam, mert ismertem a Metró 2033 játékokat és Glukhovsky regényeit is. Az általa kitalált és használt kifejezések is érdekesek voltak, ugyanakkor nem szabtak határt az irodalmi kreativitásomnak, megalkothattam a saját, egyedi látásmódomat a posztapokaliptikus világról az eredeti mű által meghatározott határokon belül. Mivel azonban Wrocław városában soha nem volt metró, ezért valami más megoldást kellett találnom. Kiderült, hogy a város alatti csapadékcsatorna-rendszer, ha nem is olyan kiterjedt, mint a moszkvai föld alatti hálózat, de lehetővé teszi számomra, hogy létrehozzam a posztapokaliptikus világ ugyanolyan hiteles képét.
Volt feltétele az univerzumhoz való csatlakozásnak témában, ábrázolásban?
A szerződésben több olyan rendelkezés is szerepel, amely megköveteli, hogy tartsam magam az Univerzum alkotója, azaz Dmitry által meghatározott keretekhez. Ezek mind a következetesség megőrzéséről szólnak. Például nem használhatok varázslatot, és a narratíva nem kapcsolhat össze több távoli helyszínt. Ez azonban semmiképpen sem korlátozott. Miután pár posztapokaliptikus regényt már megírtam, tudtam, hogy teljesen eredeti tartalmat tudok alkotni, miközben nem térek el Dmitry könyveinek eredeti szellemétől.
Szó szerint mennyire ment mélyre az említett vízelvezető-hálózat és az alagutak feltárásában a regény megírásának előkészítő munkálatai során?
A város az Odera partján fekszik, és a fejlődéséhez nagyban hozzájáruló németek már a második világháború előtt úgy ítélték meg, hogy a föld alatti alagutaknak körülbelül 60 méter mélységben kell elhelyezkedniük (ahogy erre már a címében is utal a Mélység című regényem). Némi segítséggel sikerült beleásnom magam ebbe az alagúthálózatba, igaz, csak virtuálisan. Rengeteg videót és fotót néztem végig a német infrastruktúráról, ami, mondhatom, igazán lenyűgöző. A másik információforrás a városi ivó- és szennyvízkezelő vállalat volt, melynek munkatársai rendelkezésemre bocsátották a csapadékcsatorna-rendszer térképeit – ám arra kértek, hogy ne törekedjek túlságosan valósághű ábrázolásra a könyvemben, nehogy felbátorítsa az embereket az alászállásra! Mivelhogy az könnyen halálos lehet, főleg a heves esőzéseket követően. Szóval végrehajtottam néhány változtatást. Az ellenőrzésre szolgáló aknakamrák maradtak a valóságban is meglévő helyükön, ám nem feltétlenül vezetnek a könyvben ábrázolt enklávék tereihez vagy a gyűjtőkhöz. Ezek is léteznek ugyan, de máshol találhatóak. A leírásaim azonban pontosak.
A város náci múltjának beépítése a történetbe külön érdekesség ebben a posztapokaliptikus világban – a föld alatti hálózataik, alagútjaik, építményeik terén mennyire kellett a történelemkönyvekre, mennyire a képzeletére hagyatkoznia?
Főleg azokra a városi legendákra támaszkodtam, amelyek a nácik által épített kiterjedt föld alatti rendszerről beszélnek, beleértve a másik településre vezető föld alatti vasútvonalat is. Összegyűjtöttem ezeket a történeteket, és elkészítettem egy tervezetet egy feltételezett föld alatti komplexumhoz, amelyet a katonaság használt menedékként. A többi az én képzeletem szüleménye.
Az atombombák és a sugárbetegségek pusztította jövő ön szerint mennyire reális a jelen globális viszonyait tekintve – most, amikor egy vírus okozta világjárvány is a jövőnket fenyegeti?
A Covid–19-világjárvány megmutatta, mennyire tehetetlenek vagyunk a súlyos problémákkal szemben: egyetlen vírus destabilizálta az egész világot. Civilizációként megbuktunk a próbán – és folyamatosan elbukunk. Valószínűleg beigazolódik a 2020 áprilisában tett előrejelzésem, és számos kormány megbékél a Covid–19 létezésével, s elfogadja az elkerülhetetlen veszteségeket. Ez nem hangzik túl optimistán, különösen, ha figyelembe vesszük az elmúlt években felhalmozódott politikai és társadalmi feszültségeket. A háború, amelyet tíz éve még lehetetlennek hittünk Európában, most itt kopogtat az ajtónkon. (Interjúnk az orosz invázió megkezdése előtti napon készült – A szerk.) Valósággá válik és egyre keserűbb felhangokkal bír az a mém, amiben a könyvtárban a „posztapokaliptikus fikció” címkét lecserélik az „aktuális események”-re. A posztapokaliptikus irodalom mindig is figyelmeztetésként szolgált, és továbbra is ezt a szerepet tölti be. A nukleáris holokauszt utáni világ nem lesz olyan látványos kalandok színtere, mint amilyeneket a Metró 2033 Univerzumnak köszönhetünk. Ha a legrosszabb bekövetkezik, „az élők irigykedni fognak a halottakra”, a híres hruscsovi idézettel élve.
„És mivel a legalja élte túl, folytatták azt, amit a legjobban tudtak: gyötörték a többi túlélőt. Ahelyett, hogy megváltásként élte volna meg, még mélyebbre süllyedt az atom tüzével megtizedelt civilizáció, és újabb, soha véget nem érő polgárháborúk borzalmaiba bonyolódott” – olvasható A Torony 3. fejezetében. Sommás megállapítás az emberekről. A szolidaritást tekintve ön a mindennapokban mit tapasztal az embertársai részéről?
Minél idősebb vagyok, annál inkább meg vagyok győződve az idézet igazságtartalmáról. Néhány évvel ezeknek a szavaknak a leírása után világjárvány tört ki, amit sokan teljes kitalációként értékeltek – és értékelnek a mai napig. Nem hajlandók megfogadni az ajánlásokat és betartani az előírásokat. Amikor kiderült, hogy az áldozatok többsége beteg, idős ember, néhányan képesek voltak így nyilatkozni: „Miért nem mehetünk ki sörözni? Ezek a vén dögök előbb-utóbb úgyis meghalnak.” Nem viccelek, magam is olvastam ilyen kijelentéseket az interneten. Ezek talán nem jól illusztrálják a szavaimat?
A regény egyik szereplőjének, a kantinosnő Frejának három bakelitlemeze van: az Imagine Dragons egyik EP-je, az újkori Metallica-albumok közül egy, és… mi a harmadik? Mi alapján választotta ki ezeket?
Szándékosan egyik lemez címét sem adtam meg. Így mindenki a saját kedvenc albumát képzelheti a helyére. Gyakran kikacsintok ily módon az olvasóimra a könyveimben. Például az Apokalipsa według Pana Janának („Jelenések könyve”) nyitott vége van, ami sokféle forgatókönyvet tesz lehetővé; mindenki azt választhatja, ami a legjobban megfelel neki.
Már trilógiává bővült a sorozata, tervez esetleg további Metró-regényeket?
Jelenleg a The Fields of Long-Forgotten Battles („Rég elfeledett csatamezők”) című űropera-sorozatom legújabb részének a lezárásán dolgozom, melynek első kötetei most jelennek meg az USA-ban – egyébként másodjára! Természetesen van ötletem, hogyan folytassam a Metró-trilógiát, de a szerződésben három kötet szerepelt, így eddig ennyit írtam. A kalandok egyelőre Riesében érnek véget.
Önhöz több szempontból is közel állnak a filmek, a videójátékok. El tudja képzelni a regényeit filmen és videójátékként? Mekkora realitása van a megvalósulásának?
Minden író reménykedik benne, hogy a könyveit megfilmesítik, én sem vagyok ezzel másképp, de az a baj, hogy a történeteim nagy léptékűek, nem könnyű őket megfilmesíteni. Videójáték-fejlesztők már többször megkerestek, legutóbb épp tavaly. Talán a közeljövőben alakul valami e téren. Egyelőre a Wrocław patkányai hangoskönyvváltozatának örülök nagyon, ami már két éve döntögeti a népszerűségi rekordokat az egyik legnagyobb lengyel streamingszolgáltatónál. Ez egy tizenhárom epizódból álló produkció, aláfestő zenével, speciális effektusokkal és sok híres lengyel színésszel.
Az ön nevéhez köthető hatalmas digitális archívum és magazinok alapján, komoly rálátása van a sci-fi világára. Melyek a legújabb és önnek kedves irányzatok, amerre a sci-fi halad?
Változatlanul és folyamatosan két műfaj uralkodik hosszú évek óta: a fantasy és a horror. Ami a sci-fit illeti, csak elég kinézni az ablakon, és láthatjuk, velünk van a való világunkban, itt és most. Elon Musk a Mars gyarmatosításáról, hyperloopról és neuralinkről álmodik (Hyperloop: szupergyors vasúthálózat, légritkított csőben közlekedő utasszállító kapszulák, melyek akár 1220 km/óra sebességgel is képesek haladni. Neuralink: agyimplantátumok révén az emberi agy és a számítógép közti interakció megvalósítása – A szerk.), Jeff Bezos a halhatatlanságot célozta be. Kiterjesztett valóság, laboratóriumban tenyésztett hús, klónozás, kvantumfizika – mindez valóság, nem fikció. Csoda, hogy az emberek varázslatra és kardokra vágynak? Én személy szerint hűséges voltam a horrorhoz. Hiszen a posztapokaliptikus irodalom nincs is olyan messze tőle; ez a két műfaj gyakran áthatja egymást, néha egészen sikeresen. Vegyük a zombikról szóló tévésorozatokat – ott van egy posztapokaliptikus világ, az összeomló civilizáció, az élőhalottak, vagyis horror a javából. És pontosan ilyen a Wrocław patkányai: egy többkötetes saga az 1963-as zombijárványról, amelyet nemrég vásárolt meg egy dél-koreai kiadó. Nagyon örülnék, ha magyarul is megjelenhetne.
+1 kérdés
Tavaly ősszel volt Stanisław Lem születésének centenáriuma. Hogyan ünnepelték Lengyelországban, s személy szerint ön?
Ha megemlíteném az összes fontosabb eseményt, amelyet ennek az alkalomnak a megünneplésére szerveztek, a lista nagyon-nagyon hosszú lenne. Lem az egyik legnagyobb lengyel író, és itt nem csak a sci-fi-írókra gondolok. 2021-ben több online konferencián is részt vettem, amelyeket Lemnek és merész jövőképének szenteltek. Számomra azonban a legfontosabb az volt, hogy ismét a kezembe vegyem a könyveit, és újra elolvassam őket. Nem tudok jobb módot elképzelni ennél, hogy tisztelegjek bármelyik író emléke előtt.
