Harminc éve volt háziorvos a településen, de ilyen még nem esett meg vele: egy teknőssel állítottak be hozzá, hogy beteg, vizsgálná meg. Az állatot nem a tulajdonosa hozta, megbíztak vele valakit, így arra gondolt, ugratni akarják. De mikor megpróbálta viccel elütni a dolgot, hogy véletlenül se legyen belőle harag – „Azt sem tudom, melyik az eleje és melyik a hátulja!” –, a nő arca, aki hozta, komor maradt. Azt látta rajta, hogy valószínűleg nem tudja, mit beszél, és főleg nem, hogy kivel.
Tényleg nem tudta.
– Kié ez az állat, ha nem a magáé?
A nő megmondta.
– Úgy – mondta az orvos, és nyelt egyet. – Akkor sem tehetek semmit. Egyszerűen nincsenek meg hozzá az eszközeim. És, őszintén szólva, a tudásom sem.
– Itt hagyom magánál egy napig. Holnap érte jövök.
– De értse meg…
Mikor befejezte a rendelést, ránézett a hordozható akváriumra. Az emberi tenyérnél alig valamivel nagyobb jószág vidáman rótta lassú köreit az üvegfal tövében, egyáltalán nem látszott rajta, hogy bármilyen szemmel is látható betegségben szenvedne. Az orvos visszaemlékezett, mintha az ő gyerekeinek is lett volna teknősük. Aztán, hogy hova lett, mi lett vele, arra már nem. Biztosan megunták, mint mindent az életben. Talán ezt is megunták itt, és arra spekulálnak, ha hozzáér, kimúlik.
Továbbra is durva tréfának tartotta az egészet. Régen nagyobb volt a tisztelet az orvosok iránt, ma már, úgy érezte, semmibe veszik őket. A tanárok, a boltosok, az autóbusz-vezetők szintjére süllyedünk, gondolta. Ha valaki ilyen viccet enged meg magának, az semmiféle tiszteletet nem érez irántunk. Megborzongott, mert úgy érezte, átnedvesedett a hátán az ing.
– Holnap, ha jön az a nő, mondd neki, hogy megvizsgáltad, volt valami légzési zavara, de megoldottad. Hülyeségre hülyeséggel – mondta este a felesége, aki asszisztensként dolgozott mellette.
– De ez nem vicc – dobálta le magáról az orvos a ruháit, mert fürdéshez készülődött. – Vicc, de mégsem az. Nem érted? Meg akarnak… meg akarnak félemlíteni.
– Beszélsz hülyeséget! Már hogy tudnának megfélemlíteni?
– Hát így. Hogy idehozzák ezt a dögöt, amivel nyilvánvalóan nem tudok mit kezdeni.
– Na de ez… nem racionális!
– Miért, szerinted mi az?
– Hogy humán orvoshoz nem viszünk állatot.
– Meg sírásóból nem csinálunk polgármestert.
Haragudott az újonnan megválasztott polgármesterre, mert a legcsekélyebb segítséget sem kapta meg tőle. Például, amikor a Covid ellen akarta beoltani az embereket, azt mondta, aki oltakozni akar, az menjen a városi oltóközpontba, ő meg írja csak továbbra is a receptjeit. Azért beoltott pár jelentkezőt, de sokszor, sokak előtt hozta fel a sérelmét, nem kizárt, hogy a polgármester visszahallotta. Valamikor temetkezési vállalkozó volt, s az orvos – már csak a mundér védelmében is – nem tudott kijönni vele. Szent meggyőződése volt, hogy temetkezési vállalkozóból nem lehet jó polgármester.
Másnap, rendelés közben, ötpercenként rápillantott a teknősre, él-e még. Valahányszor ránézett, az állat bamba, üveges tekintettel nézett vissza rá, mint aki ellenőrzi, törődnek-e vele. Felesége szerint mindene, ami kilógott a páncél alól, egészségesnek látszott. Megfogni mindketten undorodtak volna.
A rendelés végén megérkezett a nő.
– Megvizsgálta az állatot?
– Igen. Kutya baja. Volt valami kis légúti…
– Hogy nyitotta ki az akváriumot?
– Hát itt, a tetején.
– Ott nehezen. Merthogy be van zárva, a kulcsa meg nálam maradt. Véletlenül.
Az orvos csak állt, majd a feleségére nézett.
– Ennek az állatnak semmi baja – mondta a felesége. – Annak van, aki ideküldte.
– Annak meg lesz, aki hazudik.
– Mondja meg annak a lökött főnökének…
De az orvos leintette a feleségét. Mindketten csöndben figyelték, ahogy a nő, kezében az akváriummal, kisétál a helyiségből.
– Ez jókora öngól volt – szólalt meg az orvos nagy sokára.
– És? Miért érdekel téged, mit gondol rólad egy sírásó?!
– Most nem sírásó. Most polgármester.
– Hamarosan sírásó lesz újra.
– Csak előtte ne legyen az.
Két praxist is hirdettek tíz kilométeres körzetben, bármelyiket kivehette volna. De abban reménykedett, hogy inkább a polgármestert nem választják meg újra. Vele, úgy gondolta, meg vannak elégedve az emberek, a polgármesterrel nem mindenki – csak elzavarják előbb-utóbb.
Ezt a mostani esetet a teknőssel akkor sem tudta hova tenni. Ilyen olcsó trükkel még nem próbálkozott be nála. Egyszer – akkor még nem volt polgármester – kihívta egyik rokonához a hajnali órákban, aki epilepsziás rohamában rátámadt, csaknem leszedte arcáról a bőrt, de mikor eljött, hallotta a hangos röhögést a háta mögött. Valamiért nem szerette ez az ember, s nem tudta, miért.
Másnap, rendelés közben többet vizsgálta pácienseinek az arcát, mint a fájó testrészüket, azt figyelve, nem nevetnek-e rajta. Biztos volt benne, hogy a polgármester elküldi hozzá a sleppjét, hogy fizikai és lelkiállapotáról jelentést vigyenek neki. Felesége, látva férje zavart tekintetét, átvette tőle a rendelést: csak azt engedte a közelébe, akinek valóban vizsgálatra volt szüksége, a többinek ajtót mutatott. A váróban azt sutyorogták az emberek, hogy a doktor úrral nincs minden rendben.
És valóban nem is volt. Faluvezető, nagygazda, tejcsarnokos mind úgy közeledtek hozzá az elmúlt harminc évben, hogy megadták neki a kellő tiszteletet. Sőt, néha még többet is. Ez a sírásó azonban semmiféle tiszteletet nem tanúsít iránta. Pedig nagyjából egyidősek, együtt éltek meg sok mindent, mégis a nyakára tenné a kötelet. Az sem kizárt, hogy már koporsóméretet is vett róla.
– Nézd meg a kórlapját, mikor járt nálam utoljára ez az ember – kérte meg a feleségét.
– Már megnéztem. Egyszer sem.
– Harminc év alatt a lábát sem tette be a rendelőmbe?
– Nincs lapja, úgyhogy nem. Nem járt itt.
– A felesége? A gyerekei? Valaki a rokonságból?
A feleség hallgatott egy ideig.
– Egy unokaöccse éppenséggel volt itt.
– Mikor? Mivel? Úgy kell minden szót kihúzni belőled?
– Nagyjából hat évvel ezelőtt. Beleesett valami rozsdás vasba.
– És?
– És meghalt.
– Meghalt?
– Meg.
Most az orvos nem szólalt meg egy darabig. Kezdett valami derengeni az emlékezetében egy fiatal férfiről, aki hajnalban zörgetett be hozzá, merev részegen, a karjából dőlt a vér. El akarta zavarni, de nem tágított. Bekötözte a sebét, majd kituszkolta a rendelőből. A fertőtlenítés, úgy emlékezett később, elmaradt. A férfi meg pár hét múlva meghalt. Vérmérgezésben. De senki nem tett feljelentést. Nem is nagyon tehetett, hiszen később írásban állította, hogy fertőtlenítette a sebet.
– Csak nem ezt akarja most megbosszulni rajtam?
– Ki tudja, mi jár az emberek fejében. Megbolondult a világ.
Az orvos ettől kezdve rettegett. Olyan alantas, emberi aggyal szinte felfoghatatlan sötétségből feltörő bosszúhadjárattól tartott, ami ellen képtelen lesz védekezni. Itt van ez a teknőssztori is: egyszerre alázzák meg és kapják hazugságon. Már a fél falu tud róla, haragosai – az aljanép, efelől meg volt győződve – örömtáncot járnak. Beszélnie kell azzal a sírásóval. Azaz a polgármesterrel.
De nem tudta rávenni magát. Hogyan, milyen indokkal állítson be hozzá? Hogy leállhatna a szánalmas provokációival? Hogy mindenkinek jobb lenne, ha béke lenne? Megértené vajon az a bugris, mit akar tőle?
Mint az a fajta ember, aki bízik érinthetetlenségében és mások felejtésében, nem tett semmit. Ezt a teknősügyet is lenyeli, majd elfelejtik az emberek, mint ahogy minden mást is elfelejtenek. Neki meg pláne. Hiszen sokkal tartoznak neki. Kerek harminc éve gyógyítja őket.
Az emberek felejtettek, ő viszont nem tudott. Azt vette észre, hogy a rendelések előtt már jó félórával ott áll az ablak előtt és nézi, az érkező páciensek közül kinek a hóna alatt lapul egy teknős. Megfigyeléseiből és az elkapott híresztelésekből lassan egészen pontos képet alkotott arról, kitől kell tartania és kitől nem. Eddig nem osztályozta az embereket, egységes masszaként tekintett rájuk, de most eljött az ideje, hogy meghúzza a vonalat. És meg is húzza, abban mindenki biztos lehet. Ha másnak szabad, neki is. Ő is csak ember. Még ha egyesek nem annak nézik is.
