Kedvenc mozdulat
A csöves a Szent István tér
szökőkútja mellett gyújt cigire;
tekert és silány, egyáltalán nem élvezi.
A dohányzásban az a kedvenc mozdulata,
amikor meggyújtja a gyufát és izzani kezd,
amit a rizspapír ölel, fojtogat, megnyomorít.
A gyufa is élt már szebb időket.
Annak idején, még a hotelszobákban –
a szappan és a törölköző,
szívós rohadékok, született túlélők, de a gyufa?
Leginkább csak csövesek gyújtogatnak vele.
Mint ez, a Szent István tér
szökőkútja mellett; elfújni nem tudja időben,
ahhoz nem elég gyors, megégeti az ujját.
„Ünnep, bazmeg, az kell nekem” dörmögi
és a gyufa kihűlt, fekete csonkja
már sosem kerül elő.
Bukowski macskái
Szőrösek és dagadtak voltak,
akkor is, mikor Bukowski már nem.
Pedig akkor lehettek igazán boldogok
mikor az a kövér, folyton sörszagú ember
majomszerű kezével az ölébe emelte őket
és mesélt nekik: költészetről, alkoholról, nőkről.
Szegény macskák
nem csak Bukowskihoz nőttek hozzá,
hanem a villoni értékrend duruzsoló mondókáihoz is.
Bukowski elnyújtotta a szavak végét,
a macskák meg megrémültek, ha
felböfögött, hogy éleeeet vagy hogy haláááál.
Aztán abbahagyta a böfögést.
Nem az ivással állt le, a nőket is szerette
és a költészettől sem pártolt el,
egyszerűen nem volt mersze a macskákhoz szólni.
Nem tudott a szemükbe nézni,
mert a macskák nem finnyások, bárkit megszeretnek
és a leukémia sem finnyás, bárkit megszeret.
Bukowski elfogyott, amíg a macskái tovább híztak.
