A kormány eddigi egyik legdurvább gesztusa a CEU elleni támadás volt, ám ez annyiból kilóg a kultúra elfoglalására irányuló kampányból, hogy leginkább a politikai logika vezérelte a Soros György ősellenség által alapított és támogatott egyetem lerohanását.
Viktor és a rektorok
„A kormány tudatosan épített arra, hogy a magyar felsőoktatás üdvözölni fogja a CEU, mint privilegizált, sok kutatási pénzzel rendelkező egyetem és versenytárs kiszorítását, ezáltal talán javakhoz és előnyökhöz juthatnak – emlékezett vissza a viharos időkre Enyedi Zsolt politológus, a Közép-európai Egyetem professzora. – Próbálták az egyetemet nem tudományos intézménynek, hanem politikai ágensnek beállítani. Ez egy-két kollégára hatott is, ám a többség inkább a felsőoktatás autonómiája elleni támadásnak érezte az akciót. Több kapcsolatunk volt, mint a kormány gondolta, komoly szolidáris bázis formálódott az egyetem körül. Más kérdés, hogy Orbán Viktor nem szenvedhet vereséget, ezért bármilyen áldozatot bevállal. A diákok, kutatók szintjén elvesztették a propagandaháborút, a Rektori Konferencia viszont már csak bátortalan gesztusokat tett, nem mert határozottan fellépni, mert ott már komoly fenyegetés működött. Jó néhány intézményvezető attól tartott – utólag megítélve joggal –, hogy a saját intézményük bánja, ha kiállnak mellettünk. Végül pedig volt néhány felsőoktatási vezető, akik kifejezetten ellenségesen, Fidesz-aktivistaként működtek közre a játszmában. Enyedi szerint a legtöbb kolléga, még a konzervatívak is, pontosan érezték, hogy a támadás következménye az egyetemi autonómia felszámolása, de kevesen akarták „a tank elé dobni magukat”. Reménykedtek, hogy nem ők lesznek a következők. Pedig a függetlenségét mindenki elveszíti az orbáni rendszerben, a sporttól a magánszféráig, miért pont a felsőoktatás maradt volna ki? „Kezdetben csak kisebb manipulációkra került sor, például a jó viselkedésért – amibe adott esetben a holdudvarhoz tartozók diplomához juttatása is beletartozott – adtak némi pluszpénzt az egyes egyetemeknek, de alapvetően inkább kivonták a forrásokat a felsőoktatásból. Most már nem csak kiveszik innen a pénzt, hanem bőségesen tesznek is bele, csak elsősorban oda, ahol nem kell félni a szellemi önállóságtól. Ennek a politikának vannak kádári hagyományai, de az egy visszavonulóban lévő, felengedő, egyre inkább kompromisszumkereső rendszer volt, ellentétben a mai előrehaladó, autoriter építkezéssel. Ennek a folyamatnak legfeljebb egy kormányváltás szabhatna gátat” – véli Enyedi Zsolt.
Taktikázás, gyávaság
A kormányváltáson kívül más aligha állítja meg az önkényuralmi gyarmatosítást, ebben Upor László, az SZFE korábbi rektorhelyettese is egyetért, de hozzáteszi, ez a változásnak szükséges, de nem elégséges előfeltétele. A dramaturg, műfordító is megtapasztalta, milyen, amikor az ő intézménye kerül a kormány célkeresztjébe, politikai okokból. „Amikor a modellváltás ágyúit betöltötték, már évek óta folyt ellenünk támadás az úgynevezett kultúrharc részeként. Miután a teljes felsőoktatás kontrollálása volt a cél, tudtuk, hogy nem mi vagyunk az első célpont, és nem is mi leszünk az utolsók, erre próbáltuk figyelmeztetni a kollégákat is. A felsőoktatás vezetőinél süket fülekre találtunk, vagy az volt a taktikájuk, hogy nem akarták meghallani ezeket a hangokat. A művészek, a kulturális élet szereplői felől és a nemzetközi oldalról érezhető támogatás egyáltalán nem tükröződött a felsőoktatás vezetőinek viselkedésében. Talán féltek, hogy bajuk származhat abból, ha kiállnak mellettünk, esetleg reménykedtek, hogy ők megússzák, de akár előnyöket is remélhettek ebből saját maguk számára. A hatalom mechanizmusát félreértve reménykedtek valamiben, és úgy tettek, mintha nem a saját maguk érdekében lennének gyávák, hanem az intézményeiket védve. Sokan jól is kalkuláltak, most aztán tényleg ömlik a pénz a magyar felsőoktatásba és kultúrába. Kérdés, hogy hová és hogyan.”
Upor László arra is visszaemlékezett, hogy a Rektori Konferencia éves gyűlésén fölpattant, s lánglelkű szózatot intézett a többiekhez, hogy „ha a mi egyetemünk már el is veszett, jó lenne, ha ti legalább odafigyelnétek”. Akkor nem reagáltak, de később, egyesével mintegy bocsánatkérőn többen is odamentek hozzá, emiatt úgy érezte, mindenki inkább taktikázni próbált. „Egyedül nem is lehet egy ekkora offenzíva ellen kiállni, csak ha nem hagyjuk magunkat megosztani. Minden területen vannak személyes és szakmai ellentétek, és a mindenkori autoriter hatalmak nem csak építenek rá, de kifejezetten szítják, mesterségesen elő is állítják ezeket. A szociológusok, pszichológusok vagy a művészek egymásnak ugrasztása látványos példa erre – mondja Upor László. – A geológia vagy a sejtbiológia területén dolgozókra kevésbé terelődik rá a politika gondoskodó figyelme, mert kevésbé munkaeszközük a szociális érzékenység, társadalmi elkötelezettség.” Ettől függetlenül ők is szenvednek, a többség nem tud innen elmenni, külföldön se könnyű állást találni, a családot, otthont itt hagyni. Persze vannak tudományterületek, ahol még van perspektíva, egy fizikus talán nem érzékeli annyira súlyosnak az elnyomás tendenciáit, vagy elég, ha befordul a kutatásába, próbál nem tudomást venni erről. „Az élet összminősége ettől még ugyanúgy romlik. Ha egy miniszter belenyúlhat egy kutatásba vagy egy pályázat elbírálásába, az olyan fokú barbárság, hogy még más kelet-európai országokban se igen akad erre példa” – fűzi hozzá Enyedi Zsolt.
A NER kis piramisai
A propagandamédia még most is liberális véleményterrort, multikulturális elnyomást vizionál, hogy további térfoglalásokat előkészítsen. „Ez annyiban helytálló, amennyiben elnyomásnak minősül az, hogy még életben vagyunk” – véli Upor. Ahogy a balliberális médiatúlsúly is csak egy mítosz, fikcióra épített provokáció, ami ellen árnyékharcot folytatnak a keresztény-kulturális „értékvédelem” milliárdokkal megtolt NER-fluenszerei. A társadalom immunrendszere látványosan lenullázódott, a legkiszolgáltatottabb, legkisemmizettebb emberek tudatán-lelkén még egyet csavarnak, elhitetvén, hogy minden az ő érdekükben történik. Nem áll ki senki, senki semmin nem kapja már fel a fejét, a közösség helyett a közönyösség érzése uralkodik. „A NER kis privilégiumpiramisokat épített mindenütt a működő gazdaságtól és a pénzügytől az információs rendszereken át a médiáig, hogy aztán ezek élére elsősorban lojális, másodsorban esetleg szakértő személyeket ültessenek, akik lefelé építkezve financiális, szervezeti és ideológiai értelemben is uralják az élet minden területét. Sokat számít a politikai rendszer és a kultúra kisajátítása, de a felemelt fejű emberek és közösségek azért fel tudják venni a küzdelmet, ha akarják. Ehhez szemlélet- és talán nemzedékváltás is kell, hiszen amióta a Fidesz hatalmon van, még a gazdasági bűnöknél is súlyosabbat vétett a társadalom ellen” – véli Upor László. Felnőtt egy generáció ebben a rendszerben, amit a megosztó lelkület, az embereket egymás ellen fordító, cinikus és kiszámíthatóan célratörő, „eldöntendő kérdéses” politikai marketing irányított. Mostanra nagy tömegek hiszik el, hogy a világ szüntelen harc: „mi” az „ők” ellen – ami már az első Orbán-kormány idején elindult, roppant mérgező folyamat. Olyan mértékben roncsolta ez a társadalom szövetét, hogy azt nem lehet már csupán egy kormányváltással gyógyítani. És hogy milyen ambíció áll mindennek a hátterében? „A hatalom mákony, és míg az anyagi jellegű bírvágynak talán van határa, az uralkodás vágyának láthatóan nincs” – feleli erre Upor László.
