háború;

- Ez a háború nem most kezdődött

A putyini rendszer bűneiről írt esszét a Svájcban élő Orosz Booker Díjas író, Mihail Siskin. Írását Földeák Iván műfordító a szerző beleegyezésével a Népszava rendelkezésére bocsátotta.

Ez a háború nem most kezdődött, hanem 2014-ben. A nyugati világ nem akarta ezt megérteni és akkor úgy tett, mintha semmi szörnyű nem történt volna. Az ezt követő években fellépéseimen és publikációimban próbáltam megmagyarázni az embereknek, kicsoda is Putyin. Nem sikerült. Most Putyin valamennyiünknek mindent megmagyarázott.

Orosz vagyok. Népem, országom, és az én nevemben követ el Putyin elképesztő bűntetteket. Putyin – nem Oroszország. Oroszország fájdalmat és szégyent érez. Oroszországom, népem nevében kérek elnézést az ukránoktól. És megértem, hogy mindaz, ami ott történik, megbocsáthatatlan.  

Minden a svájci sajtóban közölt cikkem után felháborodott levelet kapott a szerkesztőség a berni orosz nagykövetségtől. Most hallgatnak. Talán már csomagolnak és írják a levelet, hogy politikai menedékjogot kérjenek?

Vissza szeretnék térni Oroszországba. De milyenbe? A putyini Oroszországban nem kapsz levegőt – túl erős a rendőrcsizma bűze. Vissza fogok térni országomba. Nyílt levelemben 2013-ban, a Krim annexiója és e háború elindítása előtt, visszautasítva, hogy képviseljem a putyini Oroszországot a nemzetközi könyvvásáron, ezt írtam: „Egy másik Oroszországot, az én Oroszországomat akarom és fogom képviselni, egy olyan országot, mely megszabadult a hatalmat bitorlótól, egy olyan országot, melynek államszervezete nem a korrupció, hanem a személyiség jogait védelmezi, egy országot, ahol szabad a tömegkommunikáció, szabadok a választások és szabadok az emberek”.

A szabad véleménynyilvánítás Oroszországban már korábban az internetre korlátozódott, de most már itt is működik a katonai cenzúra. A hatalom bejelentette, hogy minden Oroszországgal és a háborúval szembeni kritikus megnyilvánulást árulásnak tekintenek és hadiállapotnak megfelelően büntetnek.

Mit tehet az író? Csak azt, amire képes – érthetően szól. Ha hallgatsz, támogatod az agresszort. A XIX. században a cár ellen felkelt lengyelek „az ő és a mi szabadságunkért” harcoltak. Most azt ukránok a putyini hadsereggel az önök és a mi szabadságunkért küzdenek. Nem csak saját, de az egész emberiség emberi méltóságát védelmezik. Ukrajna most a mi szabadságunkat és méltóságunkat védi. Segítenünk kell nekik mindennel, amivel csak tudunk.

A putyini rendszer bűne az is, hogy a szégyen foltja az egész országra rávetül. Oroszországot most nem az orosz irodalommal, és zenével, hanem a gyerekekre zúdított bombákkal azonosítják. Putyin bűne, hogy gyűlölettel mérgezte meg az embereket. Putyin menni fog, a fájdalom és a gyűlölet azonban még sokáig megmarad a lelkekben. És csupán a művészet, az irodalom, a kultúra lesz képes legyőzni ezt a traumát. A diktátor előbb vagy utóbb bevégzi aljas, haszontalan életét, a kultúra azonban tovább él – mindig így volt és így lesz Putyin után is. Az irodalom nem foglalkozhat Putyinnal, nem magyarázhatja a háborút. A háborút nem lehet megmagyarázni: miért adnak parancsot egy népnek, hogy gyilkolja a másikat? Az irodalom az, ami szembe megy a háborúval. Az igazi irodalom mindig arról szól, hogy az ember szeretetre és nem gyűlöletre vágyik

Mi vár ránk? A legjobb esetben nem tör ki az atomháború. Nagyon remélem, hogy az őrültet nem engedik oda a piros gombhoz, hogy valamelyik beosztottja nem teljesíti utolsó parancsát. De ez talán az egyetlen jó abban, ami ránk vár. Az Orosz Föderáció, mint ország Putyin után megszűnik létezni a térképen. A birodalom széthullása folytatódik. Csecsnya függetlenné válását más népek és régiók is követik. Elkezdődik a harc a hatalomért. A lakosság nem akar káoszban élni – ismét felerősödik az igény az erős kézre. Még a legszabadabb választáson is – ha ilyenre sor kerül – új diktátor kerül hatalomra. És a Nyugat támogatni fogja, mert megígéri, hogy ellenőrzése alatt tartja azt a piros gombot. És ki tudja, lehet, hogy minden újból megismétlődik.

(Fordította: Földeák Iván) 

NévjegyMihail Siskin, az egyetlen Orosz Boker Díjas író 1961. január 18-án született Moszkvában. Dolgozott házmesterként, aszfaltozó munkásként, majd elvégezte a Moszkvai Állami Pedagógiai Főiskola germanisztika szakát. Három éven át a Rovesznyik című folyóirat munkatársa volt, művészeti cikkeket írt, németből fordított.1995 óta Svájcban él. 1993-ban a Známja folyóirat odaítéli neki a legjobb elsőkötetes író díját. Az igazi bemutatkozás az Izmail bevétele című kötet, 2000-ben megkapja érte a Könyvkiadók Díját. Következő regénye, a Vénusz hajtincse 2005-ben nemzeti bestseller, egy évre rá a Nagy Könyv díjjal jutalmazzák. Műveit több tucat nyelvre fordították le. A 2010-ben elkészült Levélregény – ami magyarul is olvasható – 2011-ben az év könyve lett Oroszországban. Rendszeresen publikál a Neue Zürcher Zeitungban és a New York Herald Tribune-ban. 

A tizenöt éves Valeria Lysenko, a The Voice című tehetségkutató énekese és az énektanár édesanyja azért adott elő Budapesten, hogy adományt gyűjtsön a sorstársainak.