Úgy adódott, hogy az utóbbi bő három hetet egy neves fővárosi kórházban töltöttem, ahol szélsőségesen ellentétes tapasztalatokra tettem szert. Mielőtt belevágnék „élményeim” részletezésébe, három dolgot előre kell bocsátanom: 1.) az alábbiak természetesen nem tudományos alaposságú reprezentatív felmérésen, csak egyéni benyomásaimon alapulnak; 2.) bizonyára vannak olyan kórházak, amelyek sokkal jobb állapotúak és jobban felszereltek, mint ahol én gyógyultam, de ugyanígy bizonyos, hogy ennél rosszabbak is vannak; 3.) azoknak a műszereknek, orvosi segédeszközöknek, készülékeknek, amelyekkel kezelésem során találkoztam, természetesen nem tudom megítélni sem a műszaki színvonalát, sem korszerűségét.
Nagyon is meg tudom ítélni azonban azokat a körülményeket, amelyek a betegek jólétét és jól-létét meghatározzák, és amelyek - összességében – mélyen elmaradnak a XXI. században még egy viszonylag szegény ország méltán elvárható színvonalától is.
Kezdem egy kivétellel. Közhiedelem, hogy a kórházi koszt ehetetlen. Nos, ez nem igaz. Mondom (írom) annak ellenére, hogy néhány fogást (pl. tökfőzelék, sütőtök-krém) már ránézésre is kihagytam. Ettől azonban még ezek is lehettek éppolyan ízletesek, mint amiket jóízűen elfogyasztottam. Az ételek minőségének és választékának persze van költségvetési korlátja, úgyhogy senki ne várjon reggelire téliszalámit, ebédre borjúbécsit vagy bifszteket.
Üröm az örömben, hogy kórtermekben nem volt semmilyen asztal, s ezért a műanyag dobozokban kiporciózott, amúgy tisztes főtt ételeket – asztal hiányában – az ágy szélén ülve, ölben kell elfogyasztani, ami a leveseknél még csak megoldható, de próbáljon valaki így elvágni egy szelet húst…
Ennél sokkal-sokkal súlyosabb probléma volt a kellő tisztálkodási lehetőségek hiánya. Egy régi, de frissen felújított épületről van szó, amelyben két kórterem között vannak a közösen használandó mellékhelységek. Ezekben napokig nem volt meleg víz, és a zuhany két hétig nem működött… Egy kórházban! 2022-ben! Európa szívében! Ha nem saját magam tapasztalom, nem is hinném el. (Azt már csak zárójelben jegyzem meg, hogy a zuhanyzóban nemhogy fogas, de egyetlen falba vert szög sincs, hogy a tisztálkodni vágyó egyén a pizsamáját vagy a törölközőjét felakaszthassa.)
Még egy pillanatig a víznél maradva: már egy hete élveztem a kórház vendégszeretetét, amikor az egyik ápolónő kedvesen figyelmeztetett: a vezetékek nagyon öregek és elhasználtak, ezért ők csak forralva, jobbára teának használják a csapvizet, és talán jobb lenne, ha hozatnék be palackozott ásványvizeket…
Az ágyak megfelelnek ugyan a célnak, de ütött-kopottak, nehezen állíthatóak, recsegnek-ropognak-csikorognak, ami alvás idején igencsak kellemetlen a betegtársak számára. Az éjjeli szekrények még viharvertebbek, és nagyon kicsik: az otthonról behozott evőeszközökkel, tányérral, pohárral, egy-két könyvvel, váltás pizsamával és a tisztálkodó szerekkel tele is vannak, holott kellene még hely például az ásványvizes palacknak, laptopnak vagy tabletnek, töltőnek, telefonnak…
A szoba, ahol voltam, nagyjából déli fekvésű, ami egyfelől szerencse, de mivel nincsenek sötétítők, tíztől kettőig az ágyakra süt a nap, fokokkal növelve a hőmérsékletet, rontva a közérzetet. Az ebből adódó kellemetlenséget fokozza, hogy a frissen mázolt ablakok (hat darab) közül csak egy kis bukó nyitható, a többi beragadt. A betegek így kénytelenek minimális szellőztetéssel, levegőtlenségben tölteni a napjaikat. Mindez februárban se kellemes, de ijesztő belegondolni, hogy mi lesz itt kánikulában.
Takarítás naponta egyszer van, ami a kórtermekben elég is, de a vécékben és a mosdókban pár óra elteltével meglehetősen ijesztő állapotok alakulhatnak ki, ami részben a páciensek hibája, de a nagyon idősek és a nagyon betegek nem tehetnek ügyetlenkedéseikről.
Manapság már biztosan nem luxusigény, hogy legyen internet-hozzáférés. Különösen, ha tudjuk: poros, falusi kocsmákban is van már wifi. A világgal való kapcsolat különösen fontos lenne a pandémiával kapcsolatos lezárás idején, ami önmagában is szörnyű tehertétel a hetekig, esetleg hónapokig az ilyen és hasonló osztályokon szenvedők számára: nincs látogatás, a családtagokat legfeljebb az ablakon keresztül láthatják, az épületet elhagyniuk nem lehet, szinte rabként élnek.
A fizikai környezet összességében – nyugodtan mondhatjuk – egyszerűen méltatlan a XXI. századi Magyarországhoz, a magyar emberekhez és a kor lehetőségeihez, miközben az elmúlt években az egészségügynél sokkal kevésbé, vagy egyáltalán nem fontos területekre bölcs vezetőink ezermilliárdokat költöttek.
Ilyen körülmények között meglepő lehet, de az egészségügy mégis működik, a betegek többnyire gyógyulnak. A rejtély megoldása nagyon egyszerű: a személyzet – a főorvosoktól-orvosoktól az ápolókon-nővéreken át a betegszállítókig – elsöprő arányban szakmájukat-hivatásukat szerető, lelkes, kedves emberből áll.
A regnáló hatalom éppen az egészségügyben dolgozók elkötelezettségével él vissza, amikor a területet csak alsó lángon üzemelteti, miközben (könnyen megcsapolható) hatalmas összegeket fordít presztízsberuházásokra, kormánytagok kedvteléseire, családi-haveri multimilliárdosok csillapíthatatlan étvágyának kielégítésére.
Az egészségügy állapota (is) kiválóan példázza, hogy a köz által megtermelt jövedelmet nem a köz javára fordítják, hanem csak egy szűk elit hasznára.
