Vannak az életben történelmi pillanatok, amikor biztosan tudni, hogy a világ onnantól már nem lesz ugyanolyan, mint azelőtt volt. Ilyen sorsfordító momentum, amikor Aszódi Attila professzor, aki az Orbán-kormányban 2019-ig előbb kormánybiztosként, majd államtitkárként vezényelte a paksi bővítést (és annak a leváltása után is lelkes támogatója maradt), orosz atomerőművek magyarországi építése ellen érvel. Pénteken pontosan ez történt.
Aszódi egész pályafutása összekapcsolódik a Paksi Atomerőművel és az orosz nukleáris technológiával. Ebben hisz, ebben él, erre építette fel a tudományos karrierjét. Eleve Pakson diplomázott, 1997 óta a Műegyetem szovjet kutatóreaktora, meg persze időnként a Paksi Atomerőmű környékén dolgozott, illetve dolgozik. Ha ő azt mondja – márpedig azt mondja –, hogy a zaporizzsjai erőmű elleni orosz katonai támadás után elképzelhetetlen, hogy bármelyik európai állam Oroszországra bízzon egy nukleáris beruházást, mint ahogy az is, hogy bármelyik európai ország közvéleménye ebbe belemenjen, akkor higgyük el: elképzelhetetlen. Teljességgel kizárt, hogy a Roszatom atomerőművet építsen bárhol Európában, az oroszok ugyanis épp azt demonstrálták élőben, hogy ha úgy van, akkor készek fegyverként használni az atomerőműveket (is).
A Fidesz megpróbálja ezt a tényt a sajátjai elől a választásokig eltagadni, de Paks II története lezárult. A Roszatom kizárta magát a lehetséges partnerek közül, rajta kívül (illetve most már vele együtt) pedig a teljes nemzetközi atomipar haldoklik. Ahhoz sem kell nagy jóstehetség, hogy megkockáztassuk: a péntek hajnali atomhorror Európa-szerte hasonló változást hoz az atomenergiával kapcsolatos hozzáállásban, mint 11 éve a fukusimai katasztrófa. Annak nyomán is olyan defenzívába került az ágazat, ahonnan nagyon nehéz visszajönni.
Ahogy a nagy geostratéga, Orbán Viktor mondta a napokban: bármi lesz a háború vége, Oroszország itt marad. Ennél tömörebben pedig mi sem tudnánk összefoglalni, miért nem az atom a megoldás Magyarország számára.
