Múlt héten csütörtökön néhány órára ki tudtam kapcsolni magamat az orosz-ukrán háború rettenetéből, merthogy színházban voltam, nem is akárhol, hanem a Katonában, annak is a Sufnijában, s nem is akárkinek a darabját néztem. Hanem az enyémet. Na jó, csak részben az enyém, igazából Bezerédi Zoltán műve, aki a Cigány Mózes című regényem első fejezetét vitte színre monodráma keretében, én pedig az öröm és büszkeség keretében a premier után először is egyedül befaltam a premiertorta felét, utána pedig ittam két deci pezsgőt.
Ha valaki valaha valahol e népszavás sörtárcáimat monodráma keretében alkalmazza majd egy kocsma autentikus színpadára, akkor előre jelzem, hogy az előző mondatban a hangsúly a pezsgőn vala. Pezsgőt! Ittam! Premierpezsgőt! Én, akinek egy korty alkoholt sem szabadna innia a pszichés gyógyszereire.
De nem volt mit tenni, premierem volt, sőt, ősbemutatóm, vétek lett volna ezt pezsgővel nem ünnepelni meg. Várkonyi Judittal, kit a tisztelt olvasóközönség az Élet és Irodalomból ismerhet, elmentünk a Nagymező utcai Komédiás Kávéházba a premier után, és a jeles alkalom alkalmából alkalmi pezsgőt ittam.
Milyen kár, hogy a pezsgőt úgy utálom, mint Petőfi a tejfeles tormát.
Sörös vagyok, mint ez a sörsorozat is mutatja, amelynek immár a 46. részénél járunk (magunk között legyen mondva: nem gondoltam, hogy ilyen sokáig fog tartani, de most már csak kihúzzuk legalább ötvenig, az olyan szép, kerek szám, ráadásul Bezerédi mester szerint a Cigány Mózes színpadi adaptációjában is benne van legalább ötven előadás, és én őneki hiszek, akkor hát e sorozat sem adhatja alább).
Szóval sörös vagyok, úgyhogy miután egy másik este Egressy Zoltán íróbarátom is megnézte a darabot, s utána beültünk a Grinzingibe, kénytelen voltam egy üveg Heinekent kérni.
Nem tehettem mást!
Premierem volt, hát sört kellett innom Egressyvel, s aki ezt nem érti, az ne menjen pszichiáternek! S mivel tudjuk, hogy az ember a barátjával soha nem egy italra ül be, az egy Heinekenből, hipp-hopp, kettő lett!
S milyen finom volt, atyaég!
Hónapok óta nem ittam sört, megtiltották a tudós orvosok, de aznap este innom kellett, nem bírtam ki másként, idegességemben így is fel és alá járkáltam a Petőfi Sándor utca és a Pilvax köz sarkán, hogy mikor bukkan elő végre Egressy, s mikor tudom meg az ítéletet: jó volt-e a darab, vagy nem volt jó?
Egressy szerint igen jó volt.
És utána a sör a Grinzingiben milyen jó volt! Már nem is emlékeztem az ízére. Igen, a sör ízét el lehet felejteni, akár azokat a verseket, amikről azt hiszi az ember, hogy örökre beleégnek az agyába. Mi is így jártunk aznap este, Egressy ugyanis a legkedvesebb verseit kezdte szavalni Radnótitól és Szép Ernőtől, és volt egy pont, amikor a gyönyörűségtől kicsordult a szeméből a könny, jaj, ez de szép, és az arcát a kezébe temette, úgy szavalta tovább Radnótit és Szép Ernőt, én meg közben a Heineken zöld üvegét bámultam, s azon tűnődtem, hogy mit ártott ez a szegény Radnóti a világnak, hogy úgy kellett lelőni, mint egy beteg kutyát, hát mit követett el ez a kedves, jóravaló ember, hogy így kellett elpusztulnia?
Így jutottunk el a drámától a sörökön át a drámáig, szép kör volt, kár, hogy közben sírtunk a gyönyörűségtől, a boldog boldogtalanságtól, attól a fájó szépségtől, amit két-három egymáshoz illesztett, egyszerű szó hordoz egy költeményben, amelynek íróját lelőtték, mint egy beteg kutyát. És megint, megint lángok ölelik ezt a hazát. És emberek százezrei menekülnek megint, futnak ismét, mentik a puszta életüket, mint annak idején, amikor a verssorokat mormogó Radnóti a halálmenetben vánszorgott előre, neki egyenesen az irodalmi örökkévalóságnak.
Milyen szép este volt! Milyen kár, hogy nincs az embernek minden héten premierje. Igaz, ha az ember marokszámra szedi a dilibogyókat, akkor nem jó ötlet sem a pezsgő, sem a sör, ezt előre mondom azoknak, akiknek majd csak ezután lesz premierjük, s azt hiszik, hogy olyankor: inni kell.
Nem kell.
Épp a napokban olvastam, hogy már napi fél liter sörtől is összezsugorodik az ember agya, és öregszik tíz évet. Amit ugyan nem értek, mert én ebben a hónapban leszek ötven, s mégis úgy érzem, mintha egyre fiatalabb volnék: ha így haladok, hamarosan megint le kell érettségiznem, s aztán gondolkodhatok egy jó általános iskolán, ami nem lesz könnyű, mert azt talán ma sem nézik el egy általános iskolásnak, ha tanórán sört iszik.
Habár, ki tudja.
Ha a világ a mostani ütemben hülyül tovább, akkor alkohol sem kell az agyzsugorhoz, anélkül is olyan kicsire összemegy minden ember agya, mint egy pingpong-labda. S csak arra leszünk képesek, hogy az okostelefont bámuljuk. Igaz, a mai okostelefon-függők agya tán máris elérte a pingpong-labda méretet, amit abból sejtek, hogy miközben én Egressytől hallgattam Radnóti és Szép Ernő gyönyörűséges sorait, a mellettünk lévő asztalnál ülő, huszonéves pár egymásra sem nézett. Nem is beszélgetett. Mindketten a telefonjukat bámulták üveges szemmel, pedig nem is sört ittak, hanem narancslevet. Ebből is látszik: már teljesen elhülyültek.
