Szembe jött vele a profizmus a Sotheby's aukciósházban dolgozva - Ferenczy Bálint művészettörténész mesél

Hogy egy műtárgy mitől lesz értékes, nemcsak az esztétikán múlik. Nézhet ki bármilyen jól, fontos az is, hogy melyik művész, melyik korszakban és miért alkotta meg, korábban hol állították ki, és milyen gyűjteményekben szerepelt. Ferenczy Bálint művészettörténész szerint ma már az is szempont, mennyire népszerű a művész az interneten. Korábban a világ egyik legnagyobb aukciósházánál, a Sotheby’snél dolgozott, 2018-ban pedig elindította a saját, félig virtuális, félig valós galériáját. Bár az online műkereskedelemben is otthonosan mozog, szerinte egy komoly műtárgyat vásárlás előtt mégiscsak jobb élőben is megtekinteni.

– Mi inspirálta, hogy művészettel foglalkozzon?

– A nagymamám, Nyakas Ilona az elsők között volt, akik a rendszerváltás után magángalériát alapítottak. A K.A.S. Galériában így már tizenévesen ott voltam a megnyitókon, sürögtem-forogtam az emberek között. Az egész miliő nagyon tetszett, főleg, hogy beszélhettem a művészekkel, és megérthettem, ki milyen műveket és miért alkot. Ugyanakkor láttam, hogy az akkori galériás világ még egy átmeneti állapotban volt, nem tette túl magát a szocializmus berögződésein. Nem volt teljesen világos, kinek mi a feladata és felelőssége, ami gyakran szült konfliktusokat. Előttem az a cél lebegett, hogy megtanuljam és megtapasztaljam, hogyan lehet a műkereskedelmet minél profibban, a nyugati sztenderdeknek megfelelően csinálni. A múzeumok világa is érdekelt, fél évig a Ludwig Múzeumban voltam gyakornok, de az ottani lassabb, megfontoltabb tempó nem nekem való.

– Az aukciókról ellenben él egy olyan kép az emberekben, hogy mindenki pörög, folyamatosan emelkedik az adrenalinszint, ahogy nőnek a licitek, és a végső kalapácsütésig kiélezett párviadal folyik a műtárgyakért. Mi vonzotta leginkább a műkereskedelemben?

– Triviális, de tetszett amikor a filmekben az aukciókon elegáns úriemberek és hölgyek komoly gyűjtőkkel licitálnak, miközben fantasztikus profizmussal ismertetik az egyes műtárgyak történetét. Másrészt a Pázmányra jártam művészettörténet szakra, közben tanultam Amerikában ösztöndíjjal egy évet a University of West Georgia szabad bölcsészképzésén, ami meggyőzött arról, hogy a karrierem külföldön indítsam el.

– Mit tanult Amerikában, amit itthon nem?

– Hogy nem kell magad halál komolyan venni, hogy szakmailag jó legyél. Itthon egy kezdő művészettörténész alig mer egy kurátorhoz, egy múzeumigazgatóhoz odamenni. Úgy érzi, elérhetetlenek, fenn laknak az elefántcsont toronyban.

– Hogyan indult be magyarként a külföldi karrierje?

– Tudtam, hogy a világon két nagy aukciósház létezik, a Christie’s és a Sotheby’s. Én az utóbbi egyetemére jelentkeztem, a londoni Sotheby’s Művészeti Intézetbe, ahol fotótörténet szakon tanultam. Azért ezt választottam, mert külföldön a fotó gyors kapcsolódási pontot jelent, elvégre a magyar fotó világhírű. Moholy-Nagy, Robert Capa, Brassaï, Martin Munkacsy nevét mindenki ismeri a művészeti világban. A Sotheby’s képzésére persze nem könnyű bekerülni, az aukciós házhoz pedig még nehezebb: évente csak a gyakornoki programra több százan jelentkeznek.

– Milyennek képzeljük el a képzést?

– A tanárok mindent megtettek azért, hogy testközelből éljük meg a művészetet: elvittek a Victoria and Albert Múzeumba, ahol nagyítóval nézhettük és foghattuk meg a leghíresebb fotósok nyomatait, aztán jártunk vidéken a bradfordi Media Múzeumban, ahol a világ első fotókameráját is megcsodáhattuk. Voltunk Amerikában, a Guggenheim Múzeumban és a MoMA-ban, ahol a világ első fotógyűjteményét alapították. A képzés végén aztán felvettek a Sotheby’s gyakornoki programjára, így élőben tapasztaltam meg az aukciósház világát.

– Mi volt ebben a legmeghatározóbb élménye?

– Szembejött velem a profizmus. A Sotheby’snél rengeteg ember dolgozik, és az aukciósháznak húsz osztálya is van, az autóktól a festészeten át az órákig és az ékszerekig. Sőt, az egyes művészettörténeti szekcióknak külön irodája van. Multinacionális cég, így New Yorkban, Hongkongban, Milánóban és Párizsban is vannak aukciós termei. London méregdrága negyedében, a Mayfairben pedig akkora a Sotheby’s épülete, hogy a fél Falk Miksa utcát elfoglalná. A művészeti világban az utcájuk neve, a New Bond Street fogalomnak számít, a legnagyobb magángalériák is itt találhatók.

– Mi volt az első megbízása a cégnél?

– A kortárs osztályhoz kerültem be gyakornoknak. Ők foglalkoznak a háború utáni művészettel, vagyis a nagy nevekkel. Jackson Pollock, Andy Warhol, Gerhard Richter, csak hogy a legnagyobbakat említsem. Az első munkám egy képregénykockát idéző Roy Lichtenstein-kép, az Eljegyzési gyűrű című festmény történetének felkutatása volt. Megtudtam, hogy kiállították a Tate Britain múzeumban a hatvanas években, és II. Erzsébet személyesen is megtekintette. A feladatom az volt, hogy erről fotót találjak a múzeum archívumában, hisz ha be tudjuk ezt mutatni a festmény mellett, az lényegesen növeli az értékét.

– Miket kalkulálnak még bele az árba?

– Hogy az adott mű korábban milyen gyűjteményekben és milyen kiállításokon szerepelt. Ha például bemutatták a Velencei Biennálén, az rendesen emeli az árát. A fiatal művészek esetében pedig fontos, hogy idővel felfedezze őket egy jobb galéria, amely segítséget nyújt a menedzsmentben. Aztán ahogy elkezdik venni a képeiket, úgy mehetnek egy komolyabb galériához, és növelhetik az árakat. Ez olyan, mint a foci. Először kis csapatban játszol, aztán, ha jól szerepelsz a bajnokságban, átigazolsz egy nagyobb csapathoz.

– A rendszerváltás idején óriási érdeklődés volt Nyugaton a „vadkelet” egzotikus művészei iránt. Mennyire értékelik most külföldön a magyar művészetet?

– Amikor a Sotheby’snél voltam, 2016-ban rendezték a Contemporary East (Kortárs Kelet) című aukciót, melyen tíz magyar művész szerepelt, akik közül nyolcnak a munkáját sikerült értékesíteni. Többek közt Reigl Judit, Maurer Dóra és Nádler István műveit. Izgalmas volt a kutatómunkában részt venni, azt éreztem, ez egy történelmi pillanat. Ezzel egy időben kezdtek szép lassan a magyar neoavantgárd művészek bekerülni a nyugati galériákba, gyűjteményekbe. Vásárolt a Metropolitan Museum, a Pompidou és a Tate Modern is. Szintén fontos volt, amikor Maurer Dóra műveit kiállították a világ egyik legnagyobb magángalériájában, a White Cube Galleryben. A sikerhez nagyon fontosak a nemzetközi kapcsolatok.

– A műkereskedelmet hogyan befolyásolja az internet, a digitalizált világ?

– Manapság számos művész már az Instagramon promózza magát, ahová folyamatosan tölti fel a legújabb műveit. Ezzel persze sokkal több emberhez ér el, mintha csak egy galériában állítana ki, de ettől még nem feltétlenül lesz sikeres. Az Instagramon bárki „kiállíthat”, míg egy galéria csakis a legjobbak műveit helyezi a falára. Másfelől egy jónevű galériában szerepelni még mindig presztízs. Jelzés a szakmának, hogy az adott művészt elismerik.

– Vannak ez alól kivételek is?

– Igen, az Instán a legnépszerűbb magyar képzőművész a Londonban élő Bozó Szabolcs, akinek huszonötezer követője van. Ő amúgy a véletlennek köszönheti a hírnevét. Eleinte éveken keresztül dolgozott csaposként Londonban, miközben sokat firkálgatott papírlapokra. Aztán egyszer összefutott a szintén Londonban alkotó festővel, Nemes Mártonnal, aki meglátta benne a tehetséget, és meggyőzte, hogy béreljenek együtt egy műtermet a városban. Bozó ezután feltette a képeit az Instára, ahol kiszúrta őt egy spanyol galéria, amelyik kifejezetten a fiatal, feltörekvő művészekkel foglalkozik. Felajánlották neki, hogy a műveit kiviszik az ARCO nemzetközi vásárra Madridba, ahol az összes képét eladták két nap alatt. Innentől kezdve berobbant a karrierje. Ha valaki képet akar venni tőle, egy londoni galériához kell fordulnia, ahol felkerül egy várólistára. Egy képe harmincötezer euró (13,3 millió forint) fölött van.

– Az internet nemcsak a művészeknek, a galériáknak is kedvez. Az online műkereskedelemé a jövő?

– Már akkor is voltak online aukciók, amikor a Sotheby’snél dolgoztam. Akkoriban viszont az ember vásárlás előtt egy jobb minőségű műtárgyat inkább élőben is megnézett. Vagyis pusztán fotó alapján nem vásárolt. Ezt a gondolkodást viszont a Covid és pláne a karanténidőszak elképesztően felülírta. Az online műkereskedelem fellendült, de egy kvalitásos műtárgyat továbbra is jobb személyesen, élőben megtekinteni.

– A galériája, az Initio Fine Arts is virtuális galéria. Hogyan zajlik itt az eladás?

– Mi inkább fúziós galéria vagyunk. Ez azt jelenti, hogy a neten és a valós, fizikai térben egyszerre vagyunk jelen. Nekünk azonban nincsen klasszikus galériánk fehér falakkal és betonpadlóval, hanem vásárokon, eseményeken tűnünk fel. Van azonban egy lakásgalériánk, melyben folyamatosan változtatjuk a műtárgyakat, illetve hamarosan lesz egy kicsi, de saját kiállítóterünk Párizsban.

– Mi a véleménye a digitális műtárgyakról? Vásárolt már NFT-t, vagy nyitna a jövőben ilyen galériát?

– Én szkeptikus vagyok velük. Az NFT jelenleg nekem spekulatív befektetésnek tűnik. Hogy velünk marad-e, és a jövőben is népszerű lesz-e, jó kérdés. Egyelőre az NFT-k divatosak, veszik őket rendesen, de a jövő még bizonytalan. Nekem azonban még fura, hogy ezek a művek csak virtuálisan léteznek. Egy műtárgy akkor műtárgy, ha az a fizikai valóságban is létezik.