Ismerjük a mondást, hogy a díjakat nem kapják az emberek, hanem adják nekik. Rátóti Zoltánnak Kossuth-díjat adtak. Ez önmagában nem is meglepő, még akkor sem, ha a díjazott az elmúlt években nem elsősorban a színpadon játszott főszerepeket, hanem más terekben. Igazgatói és alapítványi irodákban, egyetemen. Milyen szép idők voltak, amikor még Rátótira főként színészként gondoltak és nem kényes és átpolitizált feladatok hűséges és megbízható teljesítőjeként.
A minap felolvastak egy kortárs darabot, amelyet a szerző nyolc éve írt. A címe Két nővér. A sztori kiindulópontja, hogy egy budapesti színház egy orosz kortárs dráma magyarországi ősbemutatójára készül. Az egyik nővért egy köztudottan balliberális, a másik nővért pedig egy köztudottan jobboldali, konzervatív színésznő fogja játszani. Aztán elkezdődnek a próbák, és elszabadul a pokol. A mű nem most született, hanem nyolc éve. Azóta sok minden történt, ezek a bélyegek egyre inkább elkezdték uralni a hazai színházi életet, mint ahogy az ideológiai szétszakítottság is. Pedig volt idő, amikor még a Nemzeti Színházban - Jordán Tamás igazgatása idején - a köztudottan balliberális kötődésű színész a próbák előtt szelíden vitázott a napi közéletről a köztudottan jobboldali szimpátiájú kollégájával. Aztán bementek a színpadra, és a legnagyobb békében és szakmai odafigyeléssel adtak egymásnak végszót.
Az elmúlt időszak egyik legmegosztóbb intézkedése a Színház-és Filmművészeti Egyetem átalakítása volt, és annak is főként a módja. Ezután épp az intézmény új rektorát díjazni, finoman szólva is: nem elegáns. Azt erősíti, hogy a hatalom saját magát igazolja: ő a mi színészünk, a mi rendezőnk, a mi rektorunk. Mi bizony jól döntöttünk. A baj azonban az, hogy a történtek árnyékát még Rátóti Zoltánnak a díjátadást követő, tőle megszokott, jóságos mosolya sem képes eltüntetni.