Vagy szabadok

Az elmúlt 32 évben a hazai választásokat – reméljük - itthon, és nem Magyarországtól keletre döntötték el. Az idei szavazás azonban más lesz: a választható jövőképek Ukrajnában harcolnak, és a végkimenetel is ott dőlhet el. Ha Vlagyimir Putyin február 24-én nem indítja el a háborúját Ukrajna és Európa biztonsága ellen, Orbán Viktor ezt a választást is könnyedén megnyerhette volna. Az sem kizárt, hogy még így is megnyeri, de minden nappal, minden lebombázott lakóházzal, minden halálos áldozattal egyre nehezebb dolga lesz.

Február 24-e előtt úgy tűnt, hogy a megszállt magyar nyilvánosság már nem képes a politikai alternatívák felmutatására, és hogy az állampolgárok annak alapján kényszerülnek választani, mit mond a Fidesz saját magáról, és mit mond az ellenfeleiről. Aztán szembejött egy erősebb valóság – erősebb nemhogy a kormánypárti meseországnál, de Borkai Zsoltnál, Szájer Józsefnél, sőt a Magyarországon 45 ezer halálos áldozatot követelő világjárványnál is -, és az opciók hirtelen a napnál is világosabbá váltak.

Az elmúlt három hét leginkább azt demonstrálta, hogy az ellenzék nem érti, mi történt. A tegnapi nap pedig arra adott némi reményt, hogy talán már kezdi megérteni. Úgy fest, már tudják, miről kell a következő szűk három hétben beszélni, és nemcsak tudják, de beszélni is fognak róla. Arról, hogy a keleti nyitás nem a szabadságot meg a jólétet hozta közelebb, hanem a zsarnokságot. Arról, hogy az orbáni külpolitika összeomlott, és az utolsó szövetségeseit is elvesztette. (A Putyintól mint a tűztől óvakodó európai szélsőjobbtól az orosz hódítókkal szemben egy nap alatt összezáró lengyelekig.) Arról, hogy végzetes ostobaságnak bizonyult az eurócsatlakozás negligálása. Arról, hogy a tragikusan elhibázott energiastratégia politikailag is kiszolgáltatott minket Oroszországnak. És arról, hogy most is, mint a rendszerváltáskor, megint a magyar szabadságért szorít egész Európa, mert Ukrajnától Portugáliáig mindenütt tétje van, hogy a sokszínű ellenzék legyőzi-e az orosz érdekű állampártot.