Dusi révén most megint újraélhettem azt, hogy miként szelídülnek ezek a furcsa jelek kiolvasható betűkké, azok pedig hogyan állnak össze szavakká és mondatokká. Mintha a világ egyik nagy titkát árulná el hirtelen, mert hiába is mondjuk, hogy ma már a vizualitás nyelve vált elsődlegessé, szerencsére még mindig tele vagyunk felirattal, ilyen-olyan közlendőkkel, izgalmas szövegekkel – már az utcán is. Ne lépj a fűre; újszerű lakás remek kilátással eladó; akciós fehérneműk; védjük meg a gyermekeinket. Mindegyik kész univerzum!
Nézem, ahogy az ujját vezeti a betűk alatt, ahogy többször nekifut a hosszabb és bonyolultabb szavaknak, néha félreolvas, és akkor eltéved, a leírt kifejezés értelmetlen marad, mint egy kibonthatatlan konzerv, de aztán újra nekifut, nem adja fel, ropognak a fogai alatt a szívós mássalhangzók. Végül enged ez a furcsa, áttetsző anyag, és kibomlik belőle valami ismerős: kulcslyuk. Ami egy német és magyar ábécét egyszerre tanuló kisfiúnak egyébként kész rémálom. S miközben próbálom elmagyarázni, magam sem igazán értem, hogy miért is kell nekünk két betű („j” és „ly”) ugyanarra a hangra, persze ettől is gazdagabb és egzotikusabb ez a nyelv, de nem biztos, hogy ezt hétévesen kezdjük igazán értékelni.
Egyébként tegnap a német nyelvben amúgy is problémás (mármint kiejtésileg) „h” után a speciális „ch” jött, ez a surranó, herregő hang, amit, ha egy angol szóban szerepelne, „cs”-nek ejtenénk, ami nálunk viszont két különböző betűből jön össze. De hát nincs is ennyi fejem, mondja vigyorogva Dusi, amikor próbálom illusztrálni, hogy bizony minden nyelv külön gondolkodást igényel, mindegyik másképpen adja vissza ugyanazt a világot, ahogy az elvarázsolt kastély tükrei a karácsonyi vurstliban: van, amelyikben kövérebbnek tűnünk, a másikban meg olyanok leszünk, mint egy gyufaszál, miközben alapjában véve nem változtunk semmit. Egyébként meg roppant módon élvezi, hogy ő taníthat engem németül, kijavíthat, ha valamit rosszul mondok, ráadásul az én kiejtésem pocsék, az övé pedig egyre természetesebbé válik az iskola és a napi beszédkényszer miatt. Így birkózunk hát a bábeli örökséggel, nevetve a következetlenségeken, izzadva a ragozással és a német névelőkkel, hogy ismerősökként üdvözölhessük az idegeneket.
És leginkább amiatt, mert egy halom könyv vár a maga felfedezőjére a polcain. A nejemmel minden este olvastunk neki, ezt akkor is betartottuk, ha már legyűrt volna a fáradtság. Úgy szól a szabály, hogy a harmadik ásítás után jöhet a felmentő sereg. Általában én váltom fel őt, mert én vagyok a bagoly, ő a pacsirta, ő viszi a gyereket iskolába, amikor én még tapogatózva ismerkedem a reggeli világgal, cserébe viszont este elég kifejezően tudok varázslóul beszélni a Harry Potter kapcsán. Ugyanis most épp vele ismerkedünk, az első kötettel, de már sorban áll A szeleburdi család és a Téli berek, meg persze a kortársak, Krusovszky Dénes „lányos” és Haász János „fiús” versei. S persze mindig megbeszéljük, hogy mi legyen a következő birodalom, amit felütünk, ám én mindig élénken emlékszem arra a visszahozhatatlan pillanatra, amikor egyedül léptem a felfedezők nyomdokaiba. Amikor én döntöttem el, hogy mikor és meddig merészkedem el a könyvek nyitotta világokban, kik lesznek a barátaim és kísérőim a számos elém vetődő szereplő, hős és antihős közül. Ez a „társaság”, ez az egyszerre fiktív, ám nagyon is létező kompánia legalább annyira hatott rám és alakított, mint amennyire a valóságos – baráti és munkahelyi – közösségek formáltak. Furcsán hangzik, de Winnetou, Robin Hood, Anna Karenina vagy Hamlet, illetve mindaz, amit képviseltek és magukkal hoztak, legalább annyira meghatározó volt és annyira részemmé vált, mint a szerelmek, hiszen szerelem volt ez is.
Dusi élete napról napra tágul. Az iskolatársak mellé – az olvasás révén – nemsokára belép a fenti zajos és felforgató társaság is, szuperhősök és kisemberek, Kafka hivatalnokai és a Bosszúállók, ördögök és angyalok, és a betűk elkezdik majd terelni, kiokosítani és rabul ejteni. Lehet, hogy előbb lesz szerelmes Hermionéba, mint egy tüchtig osztrák kislányba, ám a lényegen ez mit sem változtat majd. A hiedelmekkel ellentétben a könyvmolyok igenis jól megállják a helyüket a valóságban is, nem csupán a lapok között. Mindjárt itt is az első visszajelzés: a féléves iskolai értékelőben már világosan jelzik, hogy Dusinak az átlagnál sokkal nagyobb a szókincse és fejlettebb a kifejezőkészsége. Csupa olyasmi, amit könyvek nélkül nehéz kifejleszteni, miközben elengedhetetlen az élet minden területén.
Egy hosszú út első lépéseit teszi meg a szemem láttára, miközben silabizálja a betűket. Már elkezdett bele-beleolvasni abba is, amit hétről hétre pötyögök. Egyelőre megelégszik egy-egy mondat megfejtésével, meg azzal, hogy időnként váratlan helyekre beleírja a DUSÁN nevet. Valahogy így. Én meg lassan eljátszom a gondolattal, hogy átengedem neki a stafétát. A kurzort. A világot.
