Sztálin elvtárs legjobb tanítványa – igaz ugyan, hogy nálunk Rákosi Mátyás szeretett büszkélkedni ezzel a titulussal, ám nagyon úgy tűnik, most mégis egy sok-sok évvel későbbi utód érdemli ki. Ezt az állítást egy olvasmányom alapján erősíthetem meg.
A hosszú karantén-időszak rákényszerített, hogy könyvespolcaimon kurkászva, már régebben olvasott műveket is elővegyek. No jó, például A Mester és Margarita újbóli, többedik kézbevételére semmi nem kényszerített engem, hiszen már talán a harmadszori-negyedszeri olvasását jelentette – és még így is találtam benne új gondolatokat. Hanem Szolzsenyicin igencsak vaskos művét, A pokol tornácát némileg kedvetlenül vettem elő. Egyrészt, korábban már másfélszer olvastam (félszer oroszul, egyszer magyarul), másrészt igencsak lehangoló olvasmány. Igaz, annak idején tanultam belőle valami újat, például azt, hogy mit jelent a saraska szó. Nem tudják? Olyan börtön, munkatábor volt a sztálini időkben (Vagy még utána is? Nagyon remélem, hogy határozott „nem” erre a válasz.), amelybe a többnyire ítélet nélkül börtönbe zárt kiváló tudósokat, mérnököket, technikusokat, szakmunkásokat gyűjtötték össze, akikkel magas szintű technológiai újdonságokat dolgoztattak ki. Csak kettőt említek a saraskában szenvedett hírneves nagyságok közül: Szergej Koroljovot, a szovjet űrhajózás nagyját, sőt, sokak szerint teremtő atyját, és Andrej Tupoljevet, az ugyancsak nagynevű, kiváló repülőgép-tervezőt. A saraskákban aránylag jó életfeltételeket biztosítottak, volt rendes fűtés, huzat az ágyneműn, még húst és vajat is kaptak az itteni elítéltek.
Ilyen saraskával indul A pokol tornáca című kötet is. Tudjuk, ez az első állomás Dante csodálatos művében, amely még aránylag tűrhető előtere az alsó, egyre szörnyűbb bugyroknak. A könyvben nagyon plasztikusan előtűnik a Népek Nagy Vezére is, aki – éppen ünnepelvén hetvenedik születésnapját – felidézi fantasztikus életét. Nagy elégedettséggel gondolván mindazokra, akik vélt vagy valódi gátjai voltak az ő csodálatos életútjának, és akik mind-mind pusztulásra ítéltettek. Ráadásul nem csak személyek, hanem népek, népcsoportok is.
Ez késztetett arra, hogy felidézzek itt egy gondolatsort Szolzsenyicin visszaemlékezéseiből. Ebből igencsak plasztikusan tárulhat elénk, mennyire mélyre, a rettenetes sztálini önkényig nyúlnak vissza a mostani háborús támadás-pusztítás gyökerei. Íme, a sztálini gondolat A pokol tornáca című könyvből (eredeti megjelenése Párizsban 1978-ban, magyarul a Magvető Könyvkiadónál, 1990-ben, Makai Imre és Szabó Mária fordításában):
„A kövér Churchill, a régi ellenség, az a levágni való disznó, iderepült, hogy kárörvendezzen egy kicsit, és elszívjon egypár szivart a Kremlben. Árulókká váltak az ukránok (44-ben volt egy olyan álma [Sztálinnak - Sz. Zs.]: kitelepíteni egész Ukrajnát Szibériába, de nincs kivel pótolni őket, túl sokan vannak); árulók lettek a litvánok, az észtek, a tatárok, a kozákok, a kalmükök, a csecsenek, az ingusok, a lettek – még a forradalom támaszai, a lettek is. Még földijei, a grúzok is – akiket pedig megkímélt a mozgósítástól – alig várták Hitlert! Atyjukhoz csak az oroszok meg a zsidók maradtak hűségesek.”
Elképesztő, elmebeteg vágy: kitelepíteni egy egész, nagy népet! Holott tényleg reális esélye lehetett e pusztító gondolatnak. Sőt, ezt a beteg elképzelést azért némileg sikerült valóra váltani például a volgai németekkel, a csecsenekkel és a doni kozákokkal.
A mostani utód feltehetőleg sokat tanult attól az elődtől, akinek szerte a Szovjetunióban, meg a Jaltában eladott országokban – és Szolzsenyicin könyvében is – nagy pompával ünnepelték a hetvenedik születésnapját. Emlékszem, Sztálin dicsőségére nemcsak a Szovjetunióban, hanem nálunk is óriási felhajtást csaptak. Még nekünk, elsős kis gimnazistáknak is be kellett tanulnunk valami rém bugyuta köszöntőverset. Nos, a mostani buzgó utód is éppen ennyi éves lesz idén ősszel. Ám ne feledjük, az elődnek ezután már csak bő három éve maradt az életéből. És azt se feledjük, hogy halála után mindössze három évvel az utód, az általa kigúnyolt, táncolásra kényszerített Nyikita, már szinte minden bűnét leleplezte.
Vajon idén október hetedikén jut-e majd nagy ünneplés hetvenedik születésnapján a mostani vezérnek? Vagy már készül az utód, aki alig egy-két évvel utána az ő leleplezésével erősíti a hatalmát?
*
Álljon itt egy rövidke utószó. Nem állhatom meg, hogy ne emlékezzek meg arról: bizony, nálunk is volt saraska. Nagyszerű magyar tudósok, mérnökök, kiváló alkotók is sínylődtek benne. Ők alkották meg e „luxus-börtönben” az első magyar számítógépet, persze, elektroncsövekből. Fel is ajánlották a megfelelő börtön-hatalmakon keresztül a Magyar Tudományos Akadémiának, továbbfejlesztés, sőt, esetleg ipari termelés céljaira. Ám az MTA akkori vezetői ezt egyből elutasították.
