háború;pszichológus;traumák;

- Ha beszélünk, túlélünk – Velünk maradnak a családi traumák, kimegy a lábunk alól a talaj, és nincs kapaszkodó

Nem érthetjük a jelenünket, ha nem vagyunk tisztában a múltunkkal – amely már jóval a születésünk előtt megkezdődött. A BeszÉLJ! című könyv egy kitelepített felvidéki magyar gyerek történetén keresztül, kérdések által segít a kiskamaszoknak felismerni a családi mintázatokat és megérteni a történelem generációkon átívelő hatásait. Minderre a szomszédban dúló háború kapcsán még nagyobb szükség lehet. A könyv egyik szerzőjével, Tóth Erzsébet Fanni pszichológussal beszélgettünk.

– Amikor a könyvük nemrég megjelent, nyilván nem gondoltak arra, hogy hamarosan egy jelen idejű történelmi trauma feldolgozásához is segítséget nyújthat majd a családoknak, ifjúsági közösségeknek. Milyen új olvasatot ad ez a helyzet?

– Pár hete interjút készített velem egy szlovákiai magyar–történelem szakos tanár, aki elmesélte, hogy a férje katona, és a hatéves kislányuk megkérdezte tőle a könyv elolvasása után, hogy akkor apa is ilyen rossz dolgokat csinál? A pedagógus azt mondta, hogy ezek után százszor meggondolja, bevigye-e a könyvet az osztályába, mert a gyerekek váratlan és nagyon nehéz kérdésekkel tudják a felnőtteket szembesíteni. De ez még a háború kitörése előtt volt. Azóta sok minden átértékelődött mindan­nyiunkban.

Ilyen dolgokról – a hétköznapi történelemről – a gyerekekkel nem igazán szoktunk beszélni, nem szoktuk őket elrémiszteni azzal, hogy háború nem csak a múltban vagy távoli országokban lehet. És hogy nemcsak Rákóczit meg Kossuthot, az iskolai ünnepségeket jelenti, és nemcsak emlékművek őrzik a nyomaikat, hanem a családunk is. Nem engedjük olyan közel hozzájuk a történelmet, hogy megértsék, mindig is befolyásolta a hétköznapi emberek életét, és hogy most is folyamatosan zajlanak az életünket így-úgy meghatározó történelmi események. A fejezetek végén szereplő kérdések abban segítenek, hogy azonosítani tudjuk, miként hat a történelem és a társadalom a családunkra, és így a mi mindennapi életünkre, és hogy ezzel milyen mintákat viszünk tovább. A háború mindezeknek különös aktualitást ad, a híradó kockáin megjelenő mai gyerekek, akik a háború elől menekülnek, még közelebb hozhatják hozzánk a 70-80 évvel ezelőtti gyerekeket (nagyszüleinket, dédszü­leinket), akik hasonló traumákat éltek meg.

Tóth Erzsébet Fanni

– Ijesztő a ráismerés: úgy tűnik, egy generáció sem úszhatja meg a háború valamiféle megélését itt, Európában. Szabad ezt tudatosítanunk magunkban, a gyerekekben? Illetve azt, hogy a világ nem egy biztonságos, pihepuha hely, és hogy a világ vezetőit nem mindig a jó szándék vezérli?

– A mi gyerekeink már szinte ­egyáltalán nem találkoznak betegséggel, halállal. A korábbi korok gyermekeinek természetes volt, hogy a beteg rokon otthon fekszik, és a tiszta szobában van felravatalozva a nagypapa vagy akár a testvér. Tudták, hogy bármikor, bárkivel, bármi megtörténhet. Ezt az üzenetet közvetítették a népmesék is. Az évszázadok közös kincsét-tudását sűrítő mesékben ott a gonosz mostoha, aki meg akarja ölni a kislányt, menekülni kell otthonról, ki, a sűrű, sötét erdőbe, ahol a boszorkány vár. És a tarisznyában csak a hamuba sült pogácsa van. Ezek a mesék felkészítették a gyerekeket arra, hogy történhetnek rossz dolgok, és reményt is adtak arra nézve, hogy sikerül majd túljutniuk rajtuk. Kapaszkodókat biztosítottak, az anyáknak pedig segítséget a világ bemutatására.

Ha kipárnázzuk a gyerekek világát, akkor megsokszorozódik a sokk, amikor apa rossz diagnózist kap vagy anyát kirúgják a munkahelyéről, mert sztrájkolt.

Azt szeretjük gondolni, hogy a világunk egy biztonságos hely, de láttuk az elmúlt 15 évben Magyarországon is, hogy családok ezrei vesztették el az otthonaikat, mert elszállt az euró és a svájci frank. És a lakáshitelesek tragédiája csak egy a sok jelenség közül, ami traumaként jelenhet meg egy mai magyar gyermek életében.

– A jelenlegi helyzet ad-e okot, lehetőséget arra, hogy a családot ért történelmi traumákról beszélgessünk? Eljött-e a pillanat a családi legendárium fellapozására?

– Abszolút! Hétvégén jártam a szülőfalumban, ahol egy helytörténeti rendezvényen egy idős néni elmesélte, hogy mennyire félt, amikor az apját elvitték katonának. Ötéves volt, az anyjának pedig meg kellett művelnie a földet. Azt mondták neki, hogy nem szabad a házban maradni, ha hallja a repülőket, le kell mennie a pincébe, de nem mert. Leült a diófa alá, ott sírt. Most van egy 12 éves dédunokája, és a kislányt mindenhova kísérgetik a szülők. Nem lehet egyedül hagyni, nem megy a nagymamához sem éjszakára, mert annyira fél a szülei nélkül. Ez az örökölt tudás.

A ’90-es évekig nem lehetett róla beszélni – a pszichológia gyanús tudomány volt és a történelmet sem illett bolygatni –, hogyan traumatizálódtak az emberek a háborúban, majd a kollektív büntetések által, így az „örökségünk” is feldolgozhatatlan volt.

Azoknak a férfiaknak, most már nagyapáknak, dédapáknak, akik hazajöttek a hadifogságból, csak papíron lett vége a háborúnak, a lelkükben nem. Sokan otthon teremtettek háborús közeget a feleségüknek, gyerekeiknek. A fiúkat katonásan nevelték, nem lehetett sírni, nevetni. A bántalmazott feleségeknek fizikai tünetei lettek, sok volt az öngyilkosság.

Azok számára, akik ilyen közegben nőttek fel, ott volt a háború a rakétatámadások nélkül is. Az éjjel részegen hazatérő apa ugyanolyan rémületet keltett, mint egy légiriadó. És még csak beszélni sem lehetett róla az iskolában.

Amikor a bécsi magyar közösségen belül megosztottam, hogy mivel foglalkozom, egy sikeres fiatal magyar üzletasszonyról kiderült, hogy magyarországi német kisebbségből származik. Azt mesélte, hogy a szülei bőven 2000 után sem engedték neki, hogy bevallja, nemzetiségi. Hiszen erről nem szabad beszélni a mai napig. Úgy érzik, baj lehet belőle.

– Hogyan érte tetten magában a saját családi traumát, a kitelepítést, amely a könyv történetét adja?

– Én ezzel a történettel nőttem fel. Amikor Hollandiában, az egyetemen megismertem a traumaelméleteket, amelyek a vietnami veteránok és a holokauszt-túlélők örökített traumáival foglalkoznak, akkor kezdtem más szemmel nézni a saját örökségemre, megérteni azt, amit érzékeltem magam körül: a magyar és német származású emberek, akik az egykori Csehszlovákia területén élnek, máig félnek – és máig élnek is a Benes-dekrétumok. A sárkány, amely a könyvben a politikát szimbolizálja, máig ott van. Azt a sárkányt a nők ássák jó mélyre a könyvben. A nők, akik a legnehezebb időkben hátramaradnak a gyerekekkel és az öregekkel, akiknek megsokszorozódik az erejük fér­fiak­ nélkül. Olvastam egy posztban, hogy sok olyan ukrán nő ült be most a volán mögé, aki még életében nem vezetett. Volt, aki a határnál, több száz kilométer után remegő lábakkal szállt ki és megkérte a határőrt, hogy parkoljon be helyette, mert nem tud.

A könyvben pont ilyen asszony Magdaléna, aki egy szekéren viszi a gyerekét és fél bemenni bárhova, akárcsak az ukrán anyák, akik – szintén a bejegyzésekből tudható – sokszor nem mernek bemenni az idegen házakba. És igen, ott vannak a családanyákkal az idős asszonyok is, akik – ahogy a könyvben – a saját történeteikkel, mesélésükkel sokat oldhatnak a gyerekek traumáján. Akik azért is fontosak, mert bármilyen konfliktus is van a felnőttek között, egy aprócska szeletét meg tudják őrizni az elrabolt gyerekkornak azáltal, hogy a jéghideg vagonban is mesélnek, hogy kacagtató, ölben ülős játékokat játszanak a kicsikkel.

– A mi gyerekeink is traumatizálódnak a hírek hallatán és a mi rémültségünk által is. Mit tehetünk értük?

– A trauma az, amikor kimegy a lábunk alól a talaj és nincs kapaszkodó. A tehetetlenségérzés az egyik központi eleme. Ha kapaszkodót adunk a gyerekeinknek, hogy az említett saját családi történetek által kapcsolódni tudjon, vagy ha bevonjuk a segítésbe – például a nem használt színes ceruzákat kivisszük vele a Keletibe –, akkor hosszú távon is teszünk érte. Hiszen megtanítjuk őt, hogyan csatornázza bele egy másokat és magát is segítő tevékenységbe – például a biztonságos világba vetett hitének szertefoszlása felett érzett – gyászát. De egyben megtanítjuk őt arra is, hogy figyelmes legyen a világban élők párhuzamos valóságaira is. Ez békeidőben is fontos lesz.

Történetek a szülőfalubólTörténetek a szülőfaluból 2021-ben jelent meg Vibók Ildivel közös könyve, a BeszÉLJ, amelynek alapját saját családja és szülőfaluja történetei adják, kiegészítve sok deportálást túlélővel készített interjúiból származó tudásanyaggal. „Szerzőtársam, Vibók Ildi és én is Ausztriában élek a családommal. A mi gyerekeink is megélték, hogy milyen kínzó, mikor valaki nem tudja úgy kifejezni magát, ahogy az anyanyelvén tudná – akárcsak a könyvben szereplő deportált gyerekek az új közegükben. Különböző történelmi-társadalmi folyamatoknak köszönhetően hatalmas az elvándorlás, magyar gyerekek tízezrei élik át ugyanezt. Nem kell ahhoz háború sem, hogy azt érezzék, a felnőttek döntenek helyettük, és ez rájuk nézve is komoly következményekkel jár. Ezt is segíthet feldolgozni a könyv.”

– Hogyan érdemes használni a könyvben szereplő feladatokat, kérdéseket? Némelyikük nagyon ingoványos talajra vezethet.

– Akkor tudunk a traumáinkról, a félelmeinkről beszélni, ha biztonságban érezzük magunkat. Ha van egy közeg, ahol meg tudunk nyílni. Ha egy osztályközösség így működik, az fantasztikus, de a pedagógusoknak tisztában kell lenniük a csoporton belüli dinamikával, az egyéni sajátosságokkal. Nem szabad erőltetni, hogy minden kérdésre mindenki választ adjon. Inkább egy-egy kérdést érdemes kiválasztani, és azt körbejárni. A családban remek kiindulópont lehet az otthon megrajzolása ikonikus régi tárgyakkal, a nagymama csipketerítőjével, a nagypapa barna foteljével, vagy a családfa megalkotása. Ez sok emléket hozhat magával, ahonnan el lehet indulni.

Tóth Erzsébet FanniTársadalomkutató. A felvidéki Révkomáromban született. Az Utrechti Egyetem ösztöndíjasaként Hollandiá­ban szerzett diplomát pszichológia és kulturális antropológia szakon, a pszichoterápia-tudomány doktora. Több mint egy évtizede férjével és két kisgyermekével Bécsben él, a Sigmund Freud Egyetemen oktat. A „hiányérzetéből fakadó vízióból” hozta létre 2017-ben a Femspace-t, amely az Ausztriában élő magyar nőket támogató egyesület. Az elmúlt öt évben a támogató női közösségből blog, vlog, hat országra szóló mentorprogram és egy komplex európai uniós projekt is született.
Nők elleni erőszak: elég a tabusításból!Nők elleni erőszak: elég a tabusításból! „A női kiszolgáltatottságnak, a női testbe zárt fájdalomnak nem volt eddig emlékhelye Kelet-Közép-Európában – mondja Tóth Erzsébet Fanni a Háborúkban megerőszakolt nők emlékezete emlékmű kurátoraként. – Számomra régóta egyértelmű, hogy elég a tabusításból! Nem szabad a föld alá süllyesztenünk vagy virágokkal elfednünk ezt a gyalázatot, ami rengeteg nőt érint. Civil szervezeteket képviselő zsűritagként fontosnak tartom azt is, hogy teremtsünk olyan fórumokat, ahol megtanulunk beszélni ezekről a testbe zárt fájdalmakról, és nevén nevezzük végre azt, amit évtizedekig nem szabadott. A nők ellen elkövetett erőszak, a csoportos nemi erőszak, ahogy a családon belüli erőszak is napjainkban is jelen van. Ma Magyarországon minden 4-5. nő érintett lehet, de ha a transzgenerációs traumákat is figyelembe vesszük, akkor ez a szám sokkal nagyobb. Nagy felelőssége van tehát egy ilyen emlékműnek: arról is kell kommunikálnia a jelenkor nemi erőszak áldozatai számára, hogy a fájdalmukról lehet, szabad beszélni. Erőt adhat nekik, hogy láthatják, nincsenek egyedül. Nehéz feladat volt választani a több mint harminc beérkezett pályamű közül, de bízom benne, hogy a szakmai zsűri által választott első helyezett méltó emléket állít majd ennek a nehéz történelmi örökségnek.

Az ukrajnai orosz agresszió egyértelművé tette, hogy a békés egymás mellett élés távolról sem garantált a polgári demokratikus berendezkedésű országok és az autoriter irányba fejlődő rendszerek között. A nyugati világ kihívás előtt áll. Jelzésértékű, hogy a háború kitörésének napján kezdte meg tevékenységét egy nemzetközi civil szervezet, amely az „autokraták és diktátorok szövetségével” szemben kíván fellépni. Elsőként Magyarországra mint csatatérállamra és az április 3-i választásokra összpontosítanak. Az Action for Democracy tanácsadó testületében olyan jeles személyek találhatók, mint Francis Fukuyama, Timothy Garton Ash, Anne Applebaum, Timothy Snyder, Kati Marton. Korányi Dávid ügyvezető több évtizedes küzdelemre számít – erről is kérdeztük.