– Tilos katonákat, fegyvereket, ipari létesítményeket, közlekedési csomópontokat és stratégiai épületeket fotózni – sorolja a magyar-ukrán határ túloldalán az érkező újságírók akkreditációjával foglalkozó hivatalnok, noha jelezzük neki, nem a fronthoz, „csak” a hátország településeire, kárpátaljai falvakba, városokba tartunk.
Habár a front még odébb van innen, a háború következményei már itt is szinte mindenütt érzékelhetőek. Olykor egészen szürreális módon: a szegényebbnek számító Kárpátalja keskeny, kátyús útjain megannyi – a rendszámok alapján – a főváros térségéből érkezett luxuskocsit látni. Előttünk épp egy kijevi Porsche kerülgeti a gödröket. Ez is jelzi, amit az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága sokszor elmondott: bár sokan hagyták el már Ukrajnát, sok millió belső menekült is van, akik egyelőre csak az országuk nyugati részébe költöztek, hátha ott átvészelhető a háború.
Megrázóbb módon „jön szembe” velünk a háború Ungváron, ahol egy ukrán újságírónő mesél nekünk a mindennapokról. A temető felé vezet minket, és egy friss sírra mutat:
– Azzal a fiúval együtt dolgoztam Kijevben, amíg el nem kezdődött a háború. Beállt önkéntesként harcolni. Most pedig itt van.
Nem messze onnan épp temetés kezdődik. Három sírgödör. Három koporsó. Három név. Mykola Chyzh. Ihor Myronenko. Myroslav Duryk. Katonák voltak. Elestek. Érkeznek a hozzátartozók, a bajtársak és a város lakói. Hatalmas tömeg gyűlik össze. Itt nyitott koporsós temetéseket szoktak tartani, ha a holttest nem roncsolódott túlságosan. A háromból csak két koporsó van nyitva. A hozzátartozók, anyák, gyermekek, feleségek összetörve állnak. A katonatársak egy ukrán zászlóval takarják be elhunyt bajtársaikat. Díszlövésekkel búcsúznak az ungvári hazafiaktól, akik életüket adták Ukrajnáért. A lövésekre összerezzenek az emberek.
Néhány kilométerre innen más világba csöppenünk: Ungvár belvárosában sokan élvezik a napsütést, sétálnak az Ung folyó partján, a nyitva lévő éttermekben alig van üres asztal. Mintha mindenki csak feledni akarná hosszabb-rövidebb ideig, mi történik innen néhány száz kilométerre. A boltok nyitva vannak, de olaj, liszt, cukor több helyen nincs elég. A benzinkúton még van üzemanyag, igaz, most – legalábbis a korábbi ukrán árakhoz képest – nagyon drága, 33-43 Hrivnyába kerül literje, ami úgy 330-430 forint. A békés kisvárosi hangulatba aztán lépten-nyomon „belerondít” a háború. Nagyon sok helyen járőröznek fegyveres katonák, önkéntesek. Sokszor húz át a város felett valamilyen katonai légijármű. A fő téren pedig épp álcahálót készítenek a helyiek. Bárki beszállhat, és szorgos kezekből nincs is hiány: kisiskolás gyerekek és idősek egyaránt kiveszik részüket a munkából.
Megint más arcát mutatja Ungvár a vasútállomáson, ahová folyamatosan érkeznek a különjáratok, amelyek azokat a menekülteket hozzák, akiknek autójuk sincs, vagy már nem volt biztonságos kocsival útra kelni. A menekülteket buszokkal szállítják a szlovák határhoz, vagy egy befogadó állomásra – például egy közeli iskolába. Itt körbevezet minket és fordít nekünk ukránról az intézmény igazgatója, aki békeidőben informatikát tanít. Mint megtudjuk, az iskolában már 200-220 menekültet szállásoltak el, többségük nő és gyerek. Az iskolát igyekeztek praktikusan átalakítani: a tantermekben 8-8 ember fér el, a torna- meg táncterem óriási hálószobává alakult. A menekített házi kedvencekről sem feledkeztek meg, az állatoknak a tornaszertárban alakítottak ki kenneleket.
A menekültek kapnak reggelit, ebédet vacsorát is. Az étkezőben Natashával találkozunk, aki anyukájával, testvéreivel, gyerekeivel menekült el az Odesszától még bő száz kilométerre keletre, szintén a Fekete-tengernél fekvő Mikolajivból. Mint meséli, 20 napot töltöttek folyamatosan egy óvóhelyen, mielőtt el tudták volna hagyni a várost. Az mondja, amikor legutóbb hallottak házukról, akkor azt mondták nekik: még áll, de az ablakok teljesen megsemmisültek a robbanások miatt. Amikor a tervek kerülnek szóba, az asszony tanácstalanul vonja meg a vállát.
Picivel odébb huszonéves lányokkal beszélgettünk. Egyikük arról érdeklődik, mennyire nehéz Magyarországon munkát találni úgy, hogy csak ukránul tud. Azt mondja, szívesen vállalna mindent, takarítást, bébiszitterkedést is.
A tornateremben már Nadja asszonnyal beszélünk. Ő nyolc év alatt már másodszor menekül. Kelet-Ukrajna azon részén lakott eredetileg, amit az oroszok által segített szakadárok elfoglaltak 2014-ben. Ahogy akkor, most is menniük kellett, de ezzel foglalkozik a legkevesebbet: fia és férje is a fronton harcol.
