Kárpátalja;Beregszász;Ukrajna;háború;menekültek;

Előbb a céltudatos, jómódúak utaztak át, aztán jöttek a bizonytalanok, most pedig már a legszegényebbek vannak Beregszászban

Ilyen szakaszokra bontják a menekültkrízist Kárpátalján.

Vlagyimir Putyin orosz elnököt akasztófakötéllel ábrázoló óriásplakát mellett suhanunk el a magyar-ukrán határ túloldalán lévő kisváros, Beregszász határában, hogy aztán látszólag idilli kép táruljon elénk a település központjában: korzózó, vásárló emberek, telt ház a nyitva tartó éttermekben. Aztán egy idő után kiderül, nagyon is csalóka a kép: mert nem csupán sokan, hanem túl sokan vannak a kisvárosban. Ahogy Kárpátalja más településeire, ide is folyamatosan érkeznek a menekültek Ukrajna középső és keleti térségeiből. Az alig húszezres kisvárosban hivatalosan csak kétszáz regisztrált menekült volt a napokban, de egyes helyi becslések szerint akár 2-4 ezren is jöhettek már ide a háború kitörése óta. Sokan továbbállnak, mások ismerősöknél, rokonoknál húzzák meg magukat, és egyre többen szorulnak állami, helyhatósági segítségre. Beregszászon így alakult menekültszállóvá a Bethlen Gábor Magyar Líceumi is, amelynek igazgatója, Szabó Árpád engedett bepillantást mindennapjaikba.

– A háború kirobbanása utáni második napon a városi tanács kezdeményezte, hogy az iskolából menekültpont legyen. Az érkezők ellátását kezdetben csak a tanáraink végezték, a 10-15 menekültről mi is gondoskodni tudtunk. De aztán hamar kiderült, hogy ennél sokkal többen jönnek. Ma már úgy nyolcvanan szállnak meg intézményünkben, így elkel az önkéntesek segítsége. Különösen a konyhánkban, hiszen sokan máshol szállnak meg, de itt jutnak ennivalóhoz. Ma naponta körülbelül kétszázan laknak jól nálunk – adott gyors helyzetjelentést az igazgató.

Szavaiból aztán kiderült, hogy vélhetően még ennél is nagyobb erőfeszítésekre lesz szükség. A menekülthullámok ugyanis nem csak abban térnek el egymástól, hogy éppen mennyien jönnek. Az érkezők közül egyre többeknek, egyre több segítségre van szükségük.

– Az első napokban azok jöttek, akiknek volt hová menniük, és a lehetőségeik is adottak voltak, hogy gyorsan véghez vigyék menekülési terveiket. Aztán jött a második hullám. Ekkor már olyan emberek érkeztek, akik bizonytalanabbak voltak, több napra és segítségre volt szükségük, hogy eldöntsék, merre menjenek tovább, de végül megoldották. Ma már sokan úgy jönnek, hogy se terveik, se lehetőségeik nincsenek. Mind többen vannak olyanok nálunk, akiket már név szerint ismerek, annyi ideje laknak itt – magyarázta Szabó Árpád.

A „régiek” közé tartozik például a líceumban élő Ophelia és kislánya, Kamilla. Ők Harkovból érkeztek, két hete élvezik az iskola vendégszeretetét. Szobájukat egy kijevi családdal, Svetával és lányával, Erikával osztják meg – ők a háború kezdetétől itt vannak.

Miközben menekültszállóként működik a líceum, a tanárok a diákjaikról sem feledkeznek meg. A krízis első időszakában ugyan nem a tanítás volt a legfontosabb feladat, ám most már erre is jut energia, hétfőtől, ha online órákon is, de újraindult az oktatás. Igaz, átalakuló osztályokkal: az itteni diákok közül többen elmentek szüleikkel, az érkezők gyerekeket pedig próbálják bevonni a tanulásba. Hogy ez meddig marad így, nem tudni: a távozók közül lesz, aki már soha nem jön vissza, az érkezők közül pedig talán többen végképp Beregszászon maradnak.

Mivel a térségbe sokan érkeznek, óriási feladat gondoskodni a menekültekről. Emiatt nagy szerepük van a segélyszervezeteknek, így többek között a Katolikus Karitásznak és az Ökumenikus Segélyszervezetnek – utóbbi Beregszász határában lévő raktárába el is látogathattunk. A nagy épületben, több emeletes polcrendszereken gondosan válogatva sorakoznak a Magyarországról érkezett adományok a pelenkától kezdve a tartós élelmiszeren át a fertőtlenítő szerekig. Ide érkeznek a kamionok Magyarországról, itt rakják le a rakományt, amit aztán továbbszállítanak kisebb járműveken kárpátaljai településekre. A segélyszervezethez folyamatosan érkeznek be a kérelmek a közeli menekültszállásoktól, hogy hol, mire van szükségük, az itt dolgozók pedig előkészítik a „csomagokat.”

Ottjártunkkor épp egy Nagyberegre szánt küldeményt indítottaknak útra, amit el is kísérhettünk. A nagyberegi középiskolában már többen várták a kisteherautót, és még azok a menekült családok is kivették részüket a pakolásból, akiknek küldték az adományt: a gyerekek is segítettek a cipekedésben. Ebben az intézményben a tantermekből alakítottak ki hálókat, több helyen emeletes ágyakat helyeztek el. Két-három család él ma ott, ahol nemrég még matekórákat tartottak.

Rettegett behívóBeregszásziakkal beszélgetve hamar kiderül, hogy egyre nagyobb a feszültség a térségben a sorozások miatt, az itt élő férfiak is folyamatosan kapják a katonai értesítő papírokat. Igaz, azt többen elmondták, a behívó nem jelenti automatikusan azt, hogy a frontra viszik az embert: előbb egy orvosi vizsgálaton kell átesni, és sokan a hátországban, például logisztikai munkában kapnak feladatot. A magyarok közül sokan azt vallják, hogy ez nem az ő háborújuk, ezért igyekeztek elmenni Ukrajnából a behívó elől. Beszéltünk olyan családdal, ahol a nagyfiút még épp a 18. születésnapja előtt sikerült Magyarországra juttatni – a nála idősebb osztálytársát már visszafordították a határról. Míg a behívótól sokan félnek, a megkérdezettek többsége úgy vélekedett: Kárpátalját nem fogják támadni az oroszok.