Szakmáját régóta hátrahagyott, külföldre költözött mérnökkel beszélgettem a minap, s elújságoltam neki, hogy a kampány finisében csak úgy burjánzanak nálunk az átadott kilométerek. Ha aszfaltozott szakaszok nem készülnek is el, legalább alapköveket suvasztanak betonszarkofágba öltönyös urak, akik malteroskanalat tán még életükben nem vettek a kezükbe, de az ünnepélyes pillanatot azért megkoronázzák néhány suhintásnyi vakolással.
Azt a képet is próbáltam plasztikusan lefesteni neki, amikor az átvágandó szalag nem elég hosszú, mert tizenketten toporognak mögötte, izgulva, nehogy lemaradjanak a fényképről, még az államtitkár vagy a polgármester titkárnője is befurakszik a háttérbe, ha másképp nem, hát ő tartja a díszpárnát, rajta a fitos kis ollóval, amivel aztán egy-egy darabot kiszabnak a szalagból emlékül. Elmeséltem, hogy pár hete Somogy lankáin avattak kerékpárutat, amin már töredezik a beton – mondták ottani ismerősök –, talán nem kellett volna télen bekavarni és felvinni az anyagot, de hát sietni kell, választás közeleg.
Szinte hallottam, ahogy távolról nagyot legyintett, majd azt mondta, ne is traktáljam ilyen történetekkel, belülről jól ismeri a rendszert. Persze aztán kibukott belőle, hogy kis hazánkban legtöbbször nem ott épül út, ahol legnagyobb szükség lenne rá, hanem ott, ahol erős lobbista a város szülötte, s „kitapossa az utat” a döntéshozókból. Az első akadály a büdzsére kálvinista szigorral vigyázó tárcavezető, akit jobb is ezért elkerülni, feljebb kezdeni mindjárt, tudván, hogy a kipipálandó listát úgyis egyetlen kéz hagyja majd jóvá. Úgy fogalmazott, hogy nálunk minden kilométernyi útnak megvan a maga keresztapja, s erősen csodálkozik, miért nem borítják még réztáblára vésett nevek az útszéli oszlopokat, pihenőhelyeket, hadd tudja meg az utókor, ki küzdötte ki nekik a lágyan ívelő kanyarokat, ki kért, könyörgött hosszasan, beleadva apait, anyait, hogy az ő drága jó népének végre ne kelljen gödrökön átvergődnie, ha Mezőhékről Martfűre akar eljutni.
Aki már kilincselt valaha milliárdokért, jól tudja, nem is olyan egyszerű meló ez, jókedvében kell találni azt, aki pipál vagy éppen kiikszel, lehúz, s visszamenni ablakon, ha kirúgtak az ajtón netán. Kijárni… szó szerint. Megjegyezte, hogy – mikor még benne volt a sűrűjében – számtalanszor figyelmeztette a politikusokat, miszerint szalagátvágással még senki nem nyert választást, de szavai falra hányt borsóként peregtek le az alpaka öltönyökről, fényes mandzsetta gombokról, nagy bogra kötött vidám nyakkendőkről.
Ha már az utak tervezésekor nem hederítenek szakmai szempontokra, miért tennék azt magasztos, ünnepi pillanatokat vizionálva, mindegy, hogy hol, mindegy, hogy mennyiért, vágni kell, tapsolni, kamerába mosolyogni, aztán a repisátorban koccintani pezsgővel. S ej, milyen kár, hogy nyílt színen a kibrusztolt utat körbepisálni nem lehet, pedig így kerülne pont az „i”-re végleg, így lenne az méltán az övék.