Hogy Orbán Viktor milyen lett volna színésznek, azt legfeljebb a Szegény Dzsoni és Árnikában játszott epizódszerepe alapján ítélhetjük meg. (Aki nem látta, valószínűleg elég annyit tudnia, hogy nem a film-, hanem a politikatörténet jegyezte föl az alakítást.) Azzal az állítással, hogy Zelenszkij ennél jelentősebb színjátszó-karriert futott be, talán nem kockáztatunk túl sokat.
Meg azzal sem, hogy Orbán politikusként is sokszor játszik szerepeket, és ezektől sokan elalélnak, de (legalább) minden második néző csak visszatetsző ripacskodást lát, ami azért, valljuk be, elég rossz találati arány lenne, ha ebből kellene megélnie. Az ukrán elnök viszont nemcsak sikeres művészi karriert tudhat maga mögött, de üzletemberként, producerként is helytállt, miközben a mi miniszterelnökünket az adófizetők etetik, mióta otthagyta az iskolát, és egyedül a közpénzköltésben mutatott fel átlagon felüli jártasságot.
Mondhatnák persze, akik kedvelik ezt a zsánert, hogy a politikában is, csak hát… ugye a Néppártból kirakták, az európai szélsőjobb annyifelé szaladt Putyin háborújának hírére, ahányan voltak, abból tehát egy darabig nem lesz új jobboldali frakció. A nyugati világ éppenséggel nagyon nem a magyar kormányfő legújabb politikai identitásául választott illiberál-populizmus felé halad, politikai szövetségesként pedig (ha a páriává lett orosz elnököt nem számítjuk) egyedül a Putyin-fióka szerb Vucicot tudja felmutatni. Márpedig a politizálás nem csak a hatalmon maradásról szól: ez egy stratégiai játék (is), amit sokféleképp lehet játszani, de egyedül biztosan nem.
Hogy jogászként melyikük mit nyújtott volna, az már sosem fog kiderülni (bár Zelenszkij ebben is két hónapnyi gyakorlattal vezet). Az viszont alighanem megáll, hogy az ukránok elnöke abból főz, amit a pályája során összegyűjtött: bátorság, kitartás, hazaszeretet – hogy csak a legfontosabbakat soroljuk. Ellenben ha azt is megnézzük, hogy mit gyűjtött eközben Orbán, nála a büntetőjogi kategóriákon kívül nem nagyon találunk semmit, amit érdemes lenne említeni.