Makszim bácsi a nappaliban zongorázik. Nagykabátban, sálban és sapkában. A törött ablakokon befújja a szél a hópelyheket. Hosszú, ráncos ujjai dermedten verik a billentyűket. Mozart C-dúr zongoraszonátáját játssza, közben nagyokat kurjantgat: „Expozíció, főtéma: lágyan, éneklőn, dallamosan!”, vagy „Visszatérés: átvezetés a melléktémához!”, aztán meg „Zárótéma!”.
Makszim bácsi feláll a zongoraszékről, literes üvegből Fekete Nemiroffot önt a vizespoharába, felhajtja. Megborzong az italtól, a szesz kellemesen átmelegíti, minden atomját átjárja.
„A Nemiroff vodka tökéletes ízét, nemességét az illatos kömény és az aromás méz bátor egyesítése adja!”
Kilép az erkélyre, ahol Darja néni bundában ücsörög egy régi fotelban, olvas.
„Darja, kedvesem, csak szeretnélek figyelmeztetni, hogy a szonáta mint műfaj nem azonos a szonátaformával! Egy szimfónia egyik tétele is lehet szonátaforma. Viszont egy zongora- vagy hegedűszonátának lehetnek másmilyen formájú tételei is.”
Darja néni felnéz a könyvből, és mosolyogva bólint.
„Nem lesz sok a vodkából?”, rója meg szelíden.
„Egy amatőrnek sok lenne – vigyorog Makszim bácsi –, de én profi vagyok!”
„Készítenél egy teát nekem?”, kérdezi Darja néni.
Darja néni pompás rókabundáján kicsit megülnek a hópelyhek, mielőtt elolvadnának. Az idős asszonynak meglepően ápolt a külseje. Fején nyúlszőrből készült téli kalap, rajta szecessziós, bogárforma kalaptű, arca kifestve, szája vöröslik a rúzstól. Mintha színházba vagy operába készülne.
Makszim bácsi az elektromos szamovárhoz sétál, majd kisvártatva megérkezik a teával. Egy tizenkilencedik századi csésze ül az aljon, alatta ezüsttálca.
„Makszim, hol a méz és a sütemény?”
„Drágám, a méz elfogyott. Két hete. Sütemény nem is volt. A grúz teafűből még van ugyan egy kevés, de áram nélkül a szamovár olyan, mint Sátán nélkül a világegyetem. Nem működik. Utalnék itt elsősorban, de persze nem kizárólag, a kijevi teológiai főiskola professzorának fiára, doktor Bulgakovra.”
„Annyi baj legyen!”, legyint Darja néni, és belekortyol a hideg teába.
„Helyzet?”, kérdezi Makszim bácsi.
„Már a 17-est lövik. Nézz oda! A hatodiktól felfelé lángol. De talán nem is lehetne az erkélyen olvasgatni, ha onnan nem fújná ide a szél a meleget.”
Megszólal a légvédelmi sziréna. Mintha egy síró csecsemő lenyelte volna a megafont. Fájdalmas sivítás.
„Ilyen zajban lehetetlenség a zenének élni!”, kiabálja Makszim bácsi, de azért visszaül a zongorához, és Morricone Chi Maiját játssza.
Néha megáll, iszik egy kis vodkát.
Amikor elhallgat a sziréna, robbanások hallatszanak, előbb messziről, aztán egyre közelebbről. Betörik a nyolcadik emeleti panel egy eddig még ép ablaka, a betonfalak megremegnek, de Makszim bácsi csak játssza A profit, Darja néni pedig olvas, közben kortyolja a teát, néha beleszív hosszú, vékony cigarettájába, a hópelyhek lágyan zuhognak az égből.
Szemben, a 17-es ház kilencedik emeletéről kiugrik egy ember. Darja néninek már nem jó messzire a szeme, még a színházi gukkerral sem látja, hogy férfi, nő vagy gyerek, csak azt, hogy kiugrik.
Valami vörös és fekete folt lesz belőle a járda betonján.
Most újra csönd van.
Makszim bácsi zongorázik, Darja néni elmerül a könyvben.
Aztán tankok jönnek, felsorakoznak a lakótelep panelházai között.
„Lőni fognak?”, kérdezi Makszim bácsi a zongora mögül, miközben újra tölt a vodkából.
„Lőni – mondja Darja néni –, de szerencsére nem minket. A 18/B-t fogják lőni, de onnan meg őket.”
„A 18/B-t?”, kérdezi csodálkozva Makszim bácsi.
„Azt, ahol az a nagymellű énekesnő lakott a fiával. Olena vagy Irina? Emlékszel, Makszim?”
Makszim bácsi nem felel. Inkább a Sarabandét játssza Händeltől.
Darja néni elmosolyodik, becsukja a könyvet.
Makszim bácsi később otthagyja a zongorát, és kimegy az erkélyre. Egy másik fotelt húz oda Darja néni fotelja mellé. Átöleli a feleségét.
„Jól vagy?”, kérdezi Makszim.
„Jól. Minden rendben. Ezt is befejeztem. Harmadjára olvastam. Egyre jobb lesz. Azért tanultam meg franciául, hogy Flaubert-t tudjak olvasni.”
„Ez melyik?”
„Az utolsó. A Bouvard és Pécuchet. Haláláig írta. Tizennyolc évig. Első blikkre két vidékre költözött párizsi bolondról szól, valójában azonban az emberiség szellemtörténete. Vagy ennek paródiája. Leszámolás mindennel: művészettel és tudománnyal, vallással és szerelemmel, munkával és szabadsággal, az emberiség összes »vívmányával«.
Ám Gustave már nem tudta befejezni. Bouvard és Pécuchet az Aranykereszt fogadóba indulnak egy gyűlésre, nálam a 389. oldalon, mikor a kézirat hirtelen megszakad. De a szerző jegyzetei megmaradtak a tervezett folytatásról. Ebben Bouvard és Pécuchet kifejtik, hogyan képzelik el az emberiség jövőjét. Bouvard szép jövőt lát: lesz női emancipáció, férfitenyésztés, Európa és Ázsia, vagyis Nyugat és Kelet összeolvad, léggömbök, tengeralattjárók, rengeteg utazás, megszelídített állatok, megművelt földek, új tudományok, a nyomor és vele minden baj megszűnik, a filozófia vallás lesz, minden nép egyesül, közös ünnepek, közlekedés a csillagokba – végül a Föld elkopik, és az emberiség átköltözik a többi égitestre. Pécuchet viszont pesszimista: a modern ember lealacsonyodott gép lesz, a béke képtelenség, az emberi nem anarchiába és barbárságba süllyed az individualizmus túltengése és a tudomány végletei miatt, zsarnokság, minden fölborul, elvész az eszmény, a vallás, az erkölcs, Amerika lesz a Föld ura, általános lezüllés, az egész világ egy nagy munkáskocsmává züllik, végül a hő elfogy, és jön a világ vége. Ezt kb. száznegyvenkét éve írta Flaubert.”
„És kinek lett igaza? Bouvard-nak vagy Pécuchet-nek?”, kérdezi elgondolkozva Makszim bácsi.
„Talán mindkettőnek”, válaszolja sejtelmesen Darja néni.
A felhők beképzelten pöffeszkednek a babakék égen, úgy tesznek, mintha ők nem tudnák, hogy háború van. Mintha ők nem látnák a mellettük elsuhanó repülőket, drónokat és rakétákat.
„Minket fognak lőni”, mondja Makszim bácsi, és az egyre közelebb érő tankokra mutat.
„Még jó, hogy tavalyelőtt nem szavaztuk meg a lakógyűlésen a ház teljes körű külső felújítását. Kidobott pénz lett volna”, szól Darja néni.
„Még jó – bólogat Makszim bácsi. – Helyén volt az eszünk.”
Lövedék csapódik be az ötödiken. Darja néniék erkélye félig leszakad, de ők még ülnek a foteljeikben.
„Menj, és játsszál”, mondja Darja néni.
Makszim bácsi előbb iszik, ezúttal már üvegből, aztán azt kérdezi: „Mit?”
„Mit-mit? – kiabál Darja néni kintről. – Hát Bachot! Mi mást?”
Makszim bácsi belekezd a III. D-dúr szvitből az „Air” tételbe.
„Azt tudod, Darja, hogy a zenekari szvitek között csak a BWV 1068-as darabban találkozunk az Air felirattal? Ezt a címet a XVIII. század elején nemcsak az énekelt áriákra használták, hanem az éneklő felsőszólamú hangszeres tételekre is.”
Mikor leszakad az erkély Darja nénivel, a fotellel és az első kiadású, 1881-es Bouvard és Pécuchet-val, Makszim bácsi már a Goldberg-variációkat játssza.
Már ég a lakás, ég a szoba, ég a Bösendorfer teteje is, de Makszim bácsi még mindig zongorázik, egyre vadabbul, olykor egy kis vodkát kortyint közben.
Amikor aztán vége lesz a zeneműnek, és a vodkásüveg is kiürül, feláll, oda megy, ahol egykor az erkélyajtó volt, szépen meghajol, és Darja néni után ugrik a mélybe.