Nagyon ritkán fordul elő, hogy az egész világ egyetlen kis országra és annak a parlamenti választására figyel. Velünk utoljára 1990-ben történt meg; akkor tettünk hozzá valamit a világtörténelemhez a kicsit sárga, kicsit savanyú, de békés és (messziről nézve) ígéretes rendszerátmenetünkkel. Harminckét év telt el azóta, miközben hol felemelőbbnek, hol kényelmetlenebbnek számított külhonban magyarnak lenni. Eleinte főleg az előbbi, később egyre gyakrabban az utóbbi. A háború kitörése óta meg... hát arról jobb nem beszélni.
Nem 2010, hanem 2006 volt a fordulópont. Az égő TV-székház, az elkötött tank, az elhajított utcakő. Addig nem olyan képet mutattunk magunkról. (Azt meg szerencsére csak mi tudtuk, hogy valójában 2002-ben tört el valami: akkor döntött úgy a politikai elitünk egy része, hogy a hatalomért mindent szabad, és hogy a választás nem egy adminisztratív metódus, ahol a választó bizonyítványt oszt, a hatalmon lévő pedig tudomásul veszi az osztályzatot, hanem háború.)
És most megint itt állunk a reflektorfényben, és a világ (értve ezalatt a nyugati világot – azt viszont Ausztriától Ausztráliáig) azt lesi, hogy Irma néni Nagykanizsáról és Kálmán bácsi Budapestről a Toronyház utca hétből hova húzza vasárnap az ikszet.
Hogy ilyen fontosak lettünk újra, azt nem magunknak köszönhetjük, hanem elsősorban Vlagyimir Putyinnak, másodsorban az orosz elnök utolsó európai barátjának Orbán Viktornak.
(A szerb Vucic is kitart mg Putyin mellett, de elég világossá tette, hogy csak kényszerből, és csupán az ottani választásig, utána jön az éles balkanyar.)
Putyin azzal érdemelte ki a figyelmet, hogy átlépett egy olyan tabut, amelynek a tabu voltára az egész valóságunk, a biztonságérzetünk és – nem mellesleg – maga az Európai Unió épül: hogy az országok és befolyási övezetek határát nem tologatjuk odébb erőszakkal. Hogy ez tabu; hogy tolerálhatatlan és tudomásul vehetetlen, az nagyjából február 24-én mindenki számára nyilvánvaló lett. Abból, ahogyan a nyugati országok egységesen felléptek; abból, ahogy az addig egyébként Oroszországgal többé-kevésbé szimpatizáló európai politikai vezetők viselkedtek, meg abból, ahogy a konkrétan Putyin zsoldjában tengődő európai szélsőjobb egy pillanat alatt hátraarcot csinált. Magyarország az egyetlen a Vereckétől a Csendes óceán legszéléig húzódó szövetségi rendszerben, ahol a politikai vezetés semmilyen irányváltást nem hajtott végre az orosz agresszió hatására.
Ez pedig a világ – a mi világunk, a nyugati világ – számára nem azért választóvonal, mert ne tudnák, hogy mennyire rá vagyunk utalva az orosz gázra, hanem azért, mert Orbán Viktor és a magyar kormány azt teszi nyilvánvalóvá naponta a magatartásával, hogy számára az említett tabu valójában nem tabu; hogy az erőkultusz és a nemzeti érdekérvényesítés jegyében el tudja fogadni Ukrajna katonai erővel történő szétverését – úgy általában is, de akkor különösen, ha neki magának valami haszna van belőle.
Orbánt ma ez különbözteti meg Európa és a Nyugat összes többi vezetőjétől: február 24-én létrejött egy átléphetetlen választóvonal, amelynek ő – egyedül ő – a másik, Moszkvához közelebb eső oldalán van. És amíg övé a hatalom, ott tartja Magyarországot is, ennek minden külpolitikai, gazdasági, társadalmi és emocionális következményével.
Ez az első olyan Fidesz-kampány, ahova egyetlen nyugati politikust sem sikerült elhívni (még a szintén Putyin-kitartott Vucichoz is Orbánnak kellett elzarándokolnia). Nemhogy a már beharangozott Trump nem jött, de még azt a rendezvényt is a bizonytalan jövőbe napolták, amelynek a kapcsán a meghívása egyáltalán fölmerült. Orbánnal nem beszél, nem barátkozik, nem fog kezet és nem készít közös fotót senki. Ezek csak gesztusok, de ami mögöttük van, az mérgező az egész országra nézve: Orbán Viktor és a politikája toxikussá, nem kívánatossá, biztonsági fenyegetéssé vált. Magyarország elveszítette a barátait – az utolsó, Lengyelország is ránk csapta az ajtót –, és ennél nincs veszélyesebb helyzet az EU-ban, ahol a döntéshozatal a szövetségkeresésről, a döntések köré szervezett alkalmi koalíciókról szól. Nekünk nincsenek szövetségeseink, az egyetlen „barátunk" (barátja a nyavalyának, de Orbán talán annak hiszi), Vlagyimir Putyin pedig de facto hadban áll a Nyugattal. (És most képzeljük el például, hogy Ukrajnában nemsokára béke lesz, és nekünk fel kellene lépnünk európai fórumokon a kárpátaljai magyar kisebbség jogaiért. Ki fog velünk szavazni? Ki fog értünk egyetlen szalmaszálat is keresztbe tenni – ebben az ügyben vagy bármelyik másikban?)
Egyszóval rajtunk a figyelem, de nekünk nem azért kell helyesen döntenünk vasárnap, hogy másoknak tessék. A választás paradoxona, hogy a múltról mondunk ítéletet, miközben a jövőről döntünk. Számomra 1994 óta minden választást az dönt el, hogy mit gondolnak a jövőről azok, akikről szavazhatunk. Egészségügy, oktatás, környezetvédelem – nekem ezek a jövő mérhető paraméterei.
2010-től, Orbán Viktor hatalomra kerülésétől egy olyan országban élek, ahol a környezetvédelemnek sem minisztériuma, sem kormányzati felelőse, sem hatósági intézményrendszere nincs. Azóta a magyar környezet, az ország összes természeti értéke egy olyan tehén, amelyet kizárólag fejnek, de enni nem adnak neki. Én nem ilyen jövőt szeretnék.
2010-től, Orbán Viktor hatalomra kerülésétől egy olyan országban élek, ahol az iskola legfőbb feladata a hatalmi viszonyok újratermelése. Ezen ügyködik az állami oktatás silány egyentankönyvekkel, állami kényszertantervvel, alulfizetett, demotivált pedagógusokkal, megsemmisített önállóságú iskolaigazgatókkal, értelmetlen és korszerűtlen tananyaggal agyonnyomorított diákokkal. Én nem ilyen jövőt szeretnék.
2010-től, Orbán Viktor hatalomra kerülésétől egy olyan országban élek, ahol az egészségügy a halál előszobája, és nem az életé. Ahol időben orvoshoz jutni csak pénzért – jó orvoshoz jutni csak sok pénzért – lehet; ahol többen halnak meg kórházi fertőzésekben, mint autóbalesetben; ahol fél megyék vannak háziorvos nélkül, és ahol ugyanaz a betegség (mondjuk a Covid) háromszor halálosabb, mint Ausztriában. Én nem ilyen jövőt szeretnék.
A reményt vették el tőlem, mert megértettem, hogy ha most, ebben a történelmileg páratlan korszakban, amikor egyszerre volt béke (amíg Putyin meg nem őrült), gazdasági fellendülés, alacsony kamat és – az EU-tagság következtében – mérhetetlen mennyiségű ingyenpénz, a három legfontosabb kulcsterületen semmit sem tettek a jövőmért, akkor nem fognak tenni később sem, mert nem érdekli őket.
Orbán Viktor családja ebben a 12 évben gazdagabb lett, mint az angol királyi család, pedig az utóbbiaknak évszázadaik és gyarmatbirodalmaik voltak a vagyongyűjtésre. Én nem erre adtam felhatalmazást (mindenki része a felhatalmazás-adásnak, aki részt vesz a választáson). 2010-ben kötöttünk egy szerződést, amelynek egyetlen pontja sem teljesült. Most sértik meg az utolsó, a legfontosabb pontot: én Európát választottam, nem az orosz birodalmat.
Magyarország – az én országom, ahol az én nyelvemet beszélik, és az egyetlen hely a világon, ahol otthon érezhetem magam – Orbán Viktor rossz döntése nyomán február 24-én egy olyan fiókba került... Nem is tudom, hogyan mondjam. Voltunk mi már ebben a fiókban korábban, többször is, és mindig ország- meg nemzetvesztés lett belőle. Ki kell kerülnünk innen, a lehető leghamarabb.
Ahhoz, hogy legyen jövő, és hogy érdemes legyen Magyarországgal, meg a Magyarországon maradással számolni, vissza kell kerülnünk a háborús választóvonal másik oldalára. Oda, ahol béke van, fejlődés, együttműködés. Szövetségesekre van szükségünk. Barátokra ellenségek helyett.
Mi most a háború oldalán állunk, bármennyit papoljon is Orbán a békéről, és Putyin elkerülhetetlen veresége olyan mélységekbe ránthatja Magyarországot, ahonnan nem biztos, hogy van visszaút. Ebben nincs semmi túlzás; megtanított rá a történelem: bőven elégszer voltunk a vesztes oldalon ahhoz, hogy tudjuk, mivel jár.
A világ most kíváncsian figyel. Kaptunk egy esélyt: megmutathatjuk, hogy nem maga az ország ilyen, csak a vezetőink tévedtek el – szokás szerint – a történelmi útvesztőben. Ha Orbánra, és vele a Putyin által kínált perspektívára szavazunk (amelynek a lényege immár orosz olvasatban is csupán annyi, hogy „úgysem lesz jobb"; nincs olyan opció az asztalon, ami többet vagy legalább ugyanannyit ígér Oroszországnak, mint ahol az értelmetlen háború kirobbantása előtt volt), akkor leírnak minket, becsukják a fiókot, és egy jó ideig ki sem húzzák többé. Ha viszont leváltjuk a rossz oldalt választó, történelmi hibát vétő kormányt, akkor... Akkor hétfőn szerte a világon „rólunk szólnak a hírek, velünk lesz tele a sajtó". Azzal, hogy Magyarország megint a szabadságot választotta az alávetettség helyet, a bátorságot a gyáva behódolás helyett, a felelősséget a külső kényszerekre történő hivatkozás helyett, az értéket a (rosszul fölmért, súlyosan félreértett) érdekek helyett.
A leadott szavazat néha történelmet ír. Ez egy ilyen pillanat: te magad írhatod újra Magyarország történelmét a szavazatoddal. Eldöntheted, hogy a jó vagy a rossz oldalon folytatódjon tovább; hogy megint felcsillanó szemeket látsz-e, amikor kiderül, hogy magyar vagy, vagy pedig sajnálatot, haragot, megvetést. Jövőt választhatsz, ugyanúgy, mint 1990-ben – ezúttal elsülhet akár jól is.
Vasárnap ünnepelt hős lehetsz – vagy a történelem vesztese.
De a világon élni csak hősként érdemes.