Négyévente egyetlen napnyi remény. Ennyi adatott az ellenzéki szavazónak az elmúlt 12 évben; ennyit hagyott a Fidesz egy olyan rendszerben, amely csak elméleti lehetőségként tartja fenn a választások útján történő hatalomváltást.
Az idei voksolás azonban más volt. Más lett volna a járvány miatt, a válság miatt, a háború miatt, az egymásra halmozódó krízisek egymást erősítő hatása miatt is, de igazán az összefogás miatt volt más. Az éveken keresztül építgetett, így vagy úgy, de minden nehézséget túlélt egység bizonyos értelemben ugyanolyan jelentős fejlemény – csak éppen ellenkező előjellel -, mint a társadalmi morál 12 éve zajló rombolása.
Magyarország problémáiról köteteket lehetne írni – írnak is –, de alig akad a problémahalmazban olyasmi, ami ne függne össze a társadalom különféle építőelemeinek (le egészen az alapkövekig, az egyes emberekig) szélsőséges, nemzetközi összehasonlításban is szinte példátlan együttműködés-képtelenségével. Abban, hogy ilyenek vagyunk, kulcsszerepe van az oktatásnak – és nagyon nehéz változtatni rajta az oktatási rendszerünk gyökeres átalakítása nélkül –, de hogy ilyenek vagyunk, az tény. És ehhez a tényhez képest túlbecsülhetetlen eredmény, hogy van hat pártunk, amelyek lefedik szinte a teljes politikai színskálát, és mégis tartósan együtt tudnak működni, olykor a saját rövid távú érdekeiket is látványosan háttérbe szorítva.
A koalíciós politizálás nem kockázat, hanem hatalmas erő. Nem kell félni a vitáktól, hiszen azokból születik a végén a konszenzus és az értelmes cselekvés.
Meg aztán gondoljunk csak bele, lenne-e, lehetne-e ma állami kényszertanterv és kényszertankönyv, a politika lényegévé emelt nyílt színi korrupció, lenne-e Elios-ügy, Mészáros-bank, Orbán-bányabirodalom, titkos atompaktum Putyinnal, meg végzetes eladósodottság a választási osztogatás következtében, ha hat párt egyetértése kellene hozzá, hogy legyen.
Koalícióban működni kormányon és ellenzékben is sokkal nehezebb. De eddig sem volt könnyű, és mégis működött. Nincs ok változtatni rajta: maradjatok együtt!