Tanulmányok, beszélgetések Shakespeare és Dante fordításairól – áll az új kötet alcímében. A literátorok, színházkedvelők számára köztudott, hogy a szerző a jelentős (és termékeny) Shakespeare-tolmácsolóink egyike lett, azzal pedig, hogy elkészítette a nagy Dante-mű új magyar változatát (2016), a legnevesebb fordítóink sorába emelkedett.
Az esszékötet címe pontosan utal a fő témák egyikére: a klasszikus fordításirodalmunk jellegzetes költőiségére, e gyakran feszélyező örökségre. Nádasdy példák sorával bizonyítja, hogy Vörösmarty vagy Arany, majd később a nyugatosok, Babits, Kosztolányi, Szabó Lőrinc gyakran akkor is poétikussá varázsolták, díszesebbé tették a magyar szöveget, amikor az eredeti sokkal prózaibb volt.
E költőiség uralmának okai messzire vezetnek. Nádasdy találóan utal arra, hogy „a 19. század során be kellett bizonyítani a magyar nyelv gazdagságát, hajlékonyságát, alkalmasságát akár a legnagyobb irodalmi művek visszaadására is. (…) Bécsben (sőt Pesten is!) még a 19. század közepén is mosolyogtak arra a gondolatra, hogy Shakespeare-t magyarul adják elő. Minek, ha van német fordítás? A magyar fordítók – a legnagyobbak is – ezért sokszor rádobtak egy lapáttal, pontosabban kettővel. Egyrészt a szókincset dúsították és színezték, másrészt a versformát fordították jóval elemeltebben”. Például a Szentivánéji álom egyik sora Aranynál: „És én szeretlek; jöjj hát, jöjj velem”. Nádasdy változatában: „S beléd szerettem, úgyhogy most gyere.” A mi ízlésünknek (s persze, Shakespeare eredetijének) ez tökéletesen megfelel, noha, mondjuk, egy Kazinczynak aligha tetszene.
A „csökkenő költőiség” egyrészt egyetemes irodalmi tendencia, ma a költészet sem olyan „költői”, mint amilyen a 19. században vagy a 20. első felében volt. Pontosabban a „költőiség” korábban uralkodó rekvizítumai (például a gazdag nyelvi ornamentika, a fentebb stíl, rafinált rímelés, bonyolult metrika) váltak fokozatosan anakronisztikussá. Másrészt Shakespeare drámainak stílusa csak ritkán lírai, általában prózai, olykor brutálisan nyers, mely az erősebb fordulatokat sem kerüli. Nádasdy fordításai ennek visszaadására törekednek, szövegei közel állnak a mai élőbeszédhez (noha napjaink szlengjét már nem alkalmazza), ezért a színpadon is természetesen hangzanak, A szerző csaknem valamennyi Shakespeare-je színházi megrendelésre készült, az előadhatóság így eleve alapkritériumnak számított.
Noha többször is hangsúlyozza, hogy – eredendően nyelvész lévén – nem szól hozzá irodalomtörténeti-esztétikai kérdésekhez, mégis akadnak olyan észrevételei, melyek egy-egy mű értelmezésének fundamentumát érinthetik. Ilyen például az, ami Hamlet karakteréhez nyújt fontos szempontot. A szerző – a fordítás munkálatai során – konstatálja, s felismerésének a szövegben érvényt is szerez, hogy a fontosabb szereplők saját, azaz csak reájuk jellemző nyelven beszélnek. Hamlet az egyedüli kivétel, olyan ő ebből a szempontból, mint egy kaméleon, stílusában mindig a partneréhez igazodik, ebből pedig messzire vivő következtetések adódnak.
Roppant izgalmasak a többi nagy műhöz fűzött kommentárjai is (A vihar, Lear király,). A Rómeó és Júlia fordításakor például az vezérli, hogy vígjátéknak indul: ráérő-unatkozó fiatalok poénkodnak, hancúroznak, incselkednek egymással, feszegetik a határaikat, aztán egyszer csak megtörténik a baj, a mű innen kezdve fokozatosan tragédiába vált át, de komédiába illő fordulatokat csaknem mindvégig tartalmaz. A velencei kalmár lényegének megértéséhez nyújt fontos szempontot az, hogy ebben a darabban „minden főszereplő valamilyen értelemben kétszínű, azaz nagyon mást mond, mint amit gondol és mint ami a célja, vagyis egyszerűen fogalmazva: hazudik.”
A „csökkenő költőiség” a szerző híres Dante-fordítását is jellemzi, hiszen – s ez irodalmi körökben szenzációs, szinte botrányos hírnek számított – a terzinákból elhagyta a rímeket. Az eredmény szerintünk a korábbiaknál sokkal könnyebben befogadható, olvasmányos szöveg lett, melynek szépsége gondolataiban, intellektuális erejében rejlik.
Az már persze, vitatható, hogy Dante-e az első világirodalmi jelentőségű alkotó. Hagyományosan úgy tudtuk (például nagy művében Szerb Antal is ezt vallja), hogy kronológiai szempontból Homérosz áll az élen, az olasz mester őt követi. De a sorrendiségtől függetlenül az Isteni színjáték egy egész hatalmas korszak teljes és komplex világmagyarázatát nyújtja, mely változatlanul a keresztény kultúra csúcsteljesítményei közé tartozik, azok is számon tartják, akik sosem olvasták. A szerző summázatát idézve: „ez a könyv Istenről és az emberi természetről szól, márpedig Isten hétszáz év alatt nem változott, az emberi természet meg végképp nem”.
Infó:
Nádasdy Ádám: Csökkenő költőiség
Magvető, 2021.
