A halálos bizonyosság vágya

Az ellenzék még véletlenül sem számított ekkora vereségre. Az orbáni győzelem aránya olyan nagy, hogy az okát egyáltalán nem lehet pillanatnyi tényezőkre fogni, mint például a kampány. De még a vidék és a város közötti különbségre sem! Elég elolvasni vagy meghallgatni ellenzéki küldöttek beszámolóit a túlnyomóan kormánypártiakból álló szavazóbizottságok légköréről: gyakran provokálóan ellenséges volt a légkör velük szemben. Ez egyáltalán nem a „vidéktől” függött.

Minden szociológiai magyarázat csak a felszínt vakargatja. Hogy például a falvakban és kisvárosokban sokan függenek a közmunkától. De hiszen a közmunkából élőkön kívül is nagyon sokan Orbán hívők. Még a legközelebbi rokonaim között is vannak ilyenek.

Az pedig már több mint teljes félreértés, hogy a vereség okát most éppen Márki-Zay nyakába akarják varrni. Márpedig az ellenzéki politikai elit jelentős része pontosan ezen igyekszik. Bagoly mondja verébnek, nagyfejű. Ezzel csak önmaguk hitványságát igazolják. MZP nem volt náluk tökéletlenebb. Megpróbálta a jobboldali nyelvhasználatot is bevinni a kampányba, hiszen jobboldalinak lenni is demokrata dolog. Kétségtelen, nem tudta vele érdemben az orbáni szavazókat meggyőzni, mivel ők manapság valójában egyáltalán nem azért szavaznak a kormányra, mert többségükben egy demokráciában jobboldaliak – lennének.

Figyeljük meg ugyanis: az orbáni rendszer szavazói között mindenki ott van. Az IQ-skála aljától a csúcsáig, barátságtalanok és barátságosak, művelt és műveletlen emberek egyaránt. A legközelebbi, szeretett hozzátartozóink is ott lehetnek ám. És ha megpróbálunk velük beszélni, nem egyszer tapasztalhattuk, mekkora ingerültség az eredménye. Honnan ez az ingerült sértettség?

Nem értjük még igazán ezt a jelenséget, amely politikai eszközökkel szinte alig kezelhető. Legfeljebb afféle „fájdalomcsillapításra” van lehetőség, időleges kezelésre, ami szinte hatástalan. A demokrata politikusok csak a felszíni jelenségekre képesek reagálni. Velük szemben az orbáni mérgező vezérek pontosan arra építenek, ami az emberi lélek mélyében rejtőzik. Amit ez az orbániság képvisel, az euro-atlanti világban mindenütt jelen van már. Az Egyesült Államokban Trump idején ugyanez került hatalomra – és még kerülhet is újra.

A demokraták sikertelenségét valamiféle agyhalott választókkal magyarázni kellemes önfelmentés lehet, de totális félreértés. Az ellenzéki értelmiség érvei, vagy a nagypolitika tétjei az Orbán hívők számára nem ezért távoliak. Mindent átfordítanak arra, hogy például most éppen Brüsszel a hibás mindenért. Az ukrajnai háború miatt pedig Amerikát és a megtámadott Ukrajnát hibáztatják. Ezzel az erővel akár Magyarországot is hibáztathatnák, amiért az oroszok beavatkoztak ’56-ban. És hiába például a csődben levő egészségügy élménye! Ez a hívők fejében valahogy nem a rendszer politikai vonásaival kapcsolódik össze.

Feltehetően van valami összefüggés azzal, hogy az ösztönvezérelt, érzelmi, indulati viselkedés minden emberben kisebb-nagyobb mértékben, lassan visszaszoruló védekezésben van az ésszerű, tárgyilagos gondolkodással szemben – és ez rejtélyes módon sokakban valamiféle sajátos sértettségi hajlamot eredményez. Van, akiben erősebben van jelen ez a hajlam, van, akiben gyengébben vagy alig. Aki gyereket nevel, tudja, nem egyszerű megtanulni az ösztönök féken tartását. Az orbáni fasisztoid vezér szavai ezért mérgezőek: ezt a mélyben ott rejlő sértettségi hajlamot lovagolja meg, függetlenül attól, hogy valaki vidéki kisember vagy akadémiai doktor. És (még) sokan vannak, akik ennek áldozatul esnek. 1945 előtt egy Hitlernek, Mussolininek, ma egy Orbánnak, Trumpnak, Putyinnak, Le Pennek. Megszaporodtak.

Csak valószínű, hogy mindannyian úgy éltük meg életünk legkorábbi szakaszát, hogy abban volt valaki biztos pont az életünkben. És lehet, hogy vannak, akik felnőtt korukban ettől az élménytől vezérelve a politikai életben elviselhetetlenebbnek tartanák, hogy ne legyen ilyen mindentől megóvó, biztos – valaki, valami. Ember vagy eszme. Egy következményeiben gonosz, halálos bizonyosság.