Nehéz napokon vagyunk túl. A betűket már felismerő és összeolvasó Dusinak vasárnap el kellett magyaráznunk, hogy ki is az az Orbán Viktor, pontosabban az a bácsi, aki olyan sok helyen látható. Rögtön azután meg azt is, hogy miért nem vagyunk annyira lelkesek, amikor a bácsi szóba kerül. És akkor már azt is, hogy mi az a választás. És mi kire szavazunk. És miért lenne jó, ha a másik bácsi nyerne. Igazából azt szerettem volna mondani, hogy nekünk igazából mindegy, hogy ki lesz a nap végén a győztes, mert attól még senki nem válik ellenséggé, hogy épp veszített. Igazából senki sem hiszi el, hogy másnaptól nem lenne fűtés az óvodákban, és szép magyar leventék vére hullana egy felesleges háborúban. Nem hiszik el, mert tudják, hogy egyik fél sem játszik szánt szándékkal a másik ellehetetlenítésére, kiebrudalására, megfélemlítésére. És amikor azt mondja, hogy magyar emberek, akkor abba azok is beletartoznak, akik távol maradtak az urnáktól vagy nem rájuk szavaztak. Így igazából óvatosabban is fogalmazna, mert tudja, hogy egy országon osztozunk.
A politika persze ilyen, magyarázkodhattam volna, hogy játszásiból kígyót-békát kiáltanak egymásra, csak az a baj, hogy nálunk ez a játék után is megmarad, mintha nem tudnának kilépni belőle, nem hallanák a tanító néni vagy Janó, a tót szomorú szavát: gyerekek, gyerekek, de hát a grund már rég elveszett. Most már tényleg semmi értelme homokot tömni a másik szájába. Ezt kellett volna tehát valahogy elmondani a gyereknek, meg hogy mindez cseppet sem független attól, hogy most már Bécsben élünk, hiszen számtalanszor elmondták már itthon, hogy akinek ez nem tetszik, akinek ez az éden savanyú, az keressen magának más istent, szigorúan kisbetűvel.
És ezután már logikusan a hazáról kellett volna beszélni, hogy az mitől más, mint az ország, vagy egy puszta hely, és milyen könnyű manapság az árulójává válni, elég csak ellentmondani rosszkor rossz helyen, és kész, már meg is történt, átestünk rajta, mint egy foghúzáson. A haza a költők hona, mondhattam volna patetikusan, belőle táplálkoznak, ott érzik magukat elemükben, bár ez nem egészen igaz, mert az új dalnokok valahogy egészen másként pengetik már a lantot. Markó Béla bácsi például képes volt ezt írni róla: „Nagyon kicsi / a haza. Nem férsz el benne. Kilóg / a kezed, a lábad, kicsap belőle a tested, / mint kályhából a láng. Aztán kialszik”. Vagy ahogy Kiss Judit Ágnes néni meg még messzebb ment: „Én sem tettem ígéretet, / Hogy érted élek és halok, / S ha megversz is, csak hallgatok, / Míg kettőnk közt halkan rohad / Egy bántalmazó kapcsolat”. Persze mondhatnánk rájuk, hogy ők hálátlan, ellenzéki költő bácsik és költő nénik, de hát hol legyen manapság egy költő, a minisztériumban, havi fixszel?
Beszélhettem volna arról, hogy a költészet és a hála (hogy még élhetek és vegetálhatok) nem nagyon függ össze, verset nem a kedves vezetőnek írunk, vagy ha igen, akkor az olyan is lesz, amolyan rímelő dísztávirat, láttam, már ilyet, nem is keveset egy másik országban, másik időben. A mi hazánk kicsit most olyan, mint a túl rövid paplan, ahogy a költő bácsi is mondta igen szomorkásan, ha a fejünkre húzzuk, hogy elbújjunk, akkor derékig kilóg a lábunk, és minimum megfázunk, ha meg a lábunkat bugyoláljuk be, akkor a legfontosabb szerveink maradnak védtelenek ebben a kissé elfajult kapcsolatban, ahogy a költő néni mondta. Persze megtehetnénk, hogy egészen más könyveket olvasunk, magabiztos és duzzadó hazáról: kész óriás, az egész világ fél tőle, tévedhetetlen és bölcs, még olyanokat is tud, hogy az apa férfi, az anya nő, ebben, láthatod, mi is igen okosan követjük a tanácsait, bár apa néha úgy érzi, hogy anya hordja a nadrágot, anya szerint meg apa lett mostanában nőiesen tutyimutyi, de ez már tényleg messzire vezetne. Nem az árnyalatok felismeréséért illik szeretne ezt az óriást, hanem mert olykor megvéd saját magától.
Igazából csend telepedett ránk a kérdések után, s főleg másnap, amikor megint győztesekre és vesztesekre szakadt a világ, és az előbbiek örömükben szidták a másikat, míg az utóbbiak szomorúságukban magukat, de igazából már senki sem feltételezett a másikról egy csöppnyi észt sem, agymosott ma itt mindenki, hangoztatták gyakran, mert igen okos észrevételt tettek. Egy új kifejezést kellett volna magyaráznom Duskának, ami bár matematikai, de messze nem annyira hűvös és egzakt, mint a számok: a kétharmad leginkább el- és leuralást jelent, az összes szám felzabálását, de még idejében elharaptam a mondatot. Neked nem kell ezzel törődnöd, mondtam végül a reggelinél, hogy még véletlenül se ráncolja a homlokát, hiszen az az ártatlanság, ahogyan még ő néz erre a plakátmagányban ázó világra (köszönöm, Pilinszky bácsi), az egy vissza nem hozható adomány. Hiszen ő még bízik abban, hogy a világ kerek, a grund vár ránk, Nemecsek igazi hős, és igazából a vörösingesek is magyarok. Ő még tudja, hogy aki magyarul beszél, az nem is lehet más, mint magyar, nem buzi, nemváltó vagy Bécsben élő libernyák. Örülök, hogy ilyen vagy, simogattam meg az arcát, és igyekeztem őszintén mosolyogni.
