választás;Ukrajna;háború;Vlagyimir Putyin;

- Egyszer visszavesszük a hazát

Nagyjából mindenki egyetért abban, hogy az ellenzék váratlanul súlyos vereségében meghatározó része volt az ukrajnai háborúnak. A rendkívüli helyzetek, háborús és természeti katasztrófák alapjáraton mindig a kormánynak kedveznek, hiszen az ő kezében vannak a biztonságot garantáló intézmények.

Az ellenzéki szövetség ezt felismerve helyesen döntött úgy, hogy a parlamentben támogatja az orosz katonai beavatkozást elítélő és az Ukrajna szuverenitása, valamint a béke megteremtése mellett kiálló politikai nyilatkozatot. Ez valóban nemzeti konszenzust jelentett a béke mellett. A kormánypárti propaganda ennek ellenére háborús uszítással vádolta a Márki-Zay vezette szövetséget. Ez alapvetően hazugság volt. Ugyanakkor tény, hogy a miniszterelnök-jelölt és néhány ellenzéki politikus részéről elhangzott egy-két félremagyarázható mondat, amely túllépett a konszenzusos békevágyon. Sajnos minden ellenzéki szereplőnek meg kellene tanulnia, hogy ilyen nyomasztó kormányzati túlsúly mellett egyetlen félreérthető mondatot is kihasznál a fideszes propagandagépezet.

Arról viszont nem a kormánypárti propaganda tehet, hogy az ellenzéki kampányban aránytalanul nagy szerepet kapott Putyin orosz elnök, azaz a gépiesen ismételgetett putyinozás. Ez több szempontból is kontraproduktív volt. Egyrészt a magyar társadalom nem gyűlöli úgy az oroszokat, mint a lengyel, inkább egyfajta kicsit lekezelő, de a nagyságukat és kultúrájukat méltányló attitűddel gondol rájuk. Másrészt Orbán sohasem állt olyan közel Putyinhoz, mint ahogy azt, bár különböző okokból, a kormánypárti és ellenzéki média terjeszti. Jó pár nyugati politikus többször találkozott vele, mint Orbán, volt, aki még az esküvőjére is meghívta díszvendégnek. Amúgy sokkal jobb üzleteket is kötöttek Moszkvával, mint Magyarország. Harmadrészt az Ukrajna elleni véres inváziót minden egészséges érzékű ember elítéli, de elég sokan gondolják úgy, hogy a háborúig vezető útért nem csak és kizárólag Oroszország a felelős.

De van egy sokkal fontosabb szempont, amelyet az ellenzéknek és az őt állítólag támogató független médiának annyi kudarc után végre meg kellene értenie. Magyarország az elmúlt száz esztendőben négy különböző impériumhoz tartozott. Az ötvenhatos forradalom hősi heteit leszámítva a magyar társadalom mindegyiket elfogadta, vagy legalábbis beletörődött. Közutálat övezte azokat a politikusokat (Szálasi, Rákosi), akik szélsőséges szolgalelkűséggel szolgálták ki az éppen ügyeletes impériumot. Másfelől Horthy és Kádár népszerűségébe belejátszott az a hit (vagy tévhit), hogy legalább részben megpróbáltak kiállni a nemzeti érdekekért.

Attól, hogy Moszkvában esik az eső, még nem kell kinyitni Budapesten az esernyőket, mondta állítólag Kádár János. Egyszerű, de praktikus megfogalmazása annak, amit a magyar társadalom külpolitikai minimumként elvár. Van térképünk, ismerjük a geopolitikát, tudjuk, melyik szövetséghez tartozunk, és kihez kell igazodni – így tartja a közvélemény. De kéretik nem túlstréberkedni a dolgot, ne tessék ostorozni a magyar népet azért, ha nem alkalmazkodik olyan fürgén az impériumváltáshoz, mint az úgynevezett elitje. A mai Magyarországon széleskörű elfogadottsága van EU- és NATO-tagságunknak, és ez így jó. Nyugati szövetségeseink számos kérdésben kritizálják az Orbán-rendszert, és az esetek nagy többségében igazuk is van. Helyes, ha a még létező szabad médiumokon keresztül erről a magyar társadalom értesül, bár még helyesebb lenne, ha ezeket a szabad médiumokat anyagilag is támogatnák.

De el kell kerülni azt a látszatot, hogy a demokratikus ellenzék a brüsszeli kritika magyarországi képviselőjeként tevékenykedik itthon. A magyar politikusoknak a magyar társadalom érdekeit kell képviselni.

Ezek a jogállamiság kérdésében nagyjából egybeesnek az uniós normákkal. De sajnos az unió jelenlegi gazdasági rendje láthatóan nem segíti eléggé a szegényebb tagállamok és azok szegényebb régióinak, társadalmi rétegeinek a felzárkóztatását. Félő, hogy az oroszellenes szankciók és a klímakövetelmények miatt a szegényebb rétegek helyzete tovább romlik, amiért Orbán nyilván majd a Nyugatot hibáztatja. Az ellenzéknek mielőbb fel kell készülnie erre.

Dolgozzunk ki egy mindent átfogó szociális programot, erről beszéljünk az összes elérhető fórumon, és a társadalom anyagi-szellemi felemelésére koncentráljunk. A szegénységben és mélyszegénységben élő milliókról, a félfeudalizmusba süllyedt falvakról, a milliárdosok kirívó gazdagságáról és a máról holnapra élő kisemberek gondjairól szóljunk, és ne tekintsük tabunak a neoliberális gazdaságpolitika dogmáit se. Az Orbán-Zelenszkij vita kommentálásánál ez biztos közelebb visz egy majdani sikerhez.

És akármennyire elkeserít minket a választási kudarc, sose vádoljuk érte a magyar népet. Ne átkozzuk, ne mocskoljuk a hazánkat, ahogy amúgy jogos fájdalmukban ma sokan teszik, mert ez a mi hazánk, és egyszer biztosan visszavesszük rossz, bitang uraitól.