A Fidesz konstruálta valóságban Magyarország bástyaként védi Európát a migránsok áradata ellen, Brüsszel mégis a támogatások megvonásával bünteti, pusztán azért, mert a magyar kormány tiltaná az óvodások nemváltó műtétjeit. Ugyanakkor Magyarország nagyhatalom. De legalábbis középhatalom, aminek hőn szeretett vezetője egyenrangú tárgyalópartnere Keletnek és Nyugatnak, és magabiztosan érvényesíti mindenhol és mindenkor a magyar érdekeket. Mindemellett a magyar gazdaság egyre erősebb. Ez teszi lehetővé – nem pedig a hirtelen felvett sok ezer milliárd forintnyi hitel –, hogy az állam éppen a választások előtt tudott rendkívüli kifizetéseket folyósítani egyes csoportoknak.
És így tovább, hosszan sorolhatnánk a Fidesz által teremtett valóság további elemeit.
E konstruált valóság mindannyiunkat körbevesz, befolyással van a nyelvünkre, gondolatainkra, arra, hogy miket érzékelünk fontos ügyekként.
Az április 3-i választási eredmények is ebben a valóságos és virtuális hibrid politikai világban születtek.
Az örök magyar Mátrix
A Facebook és a Fidesz metaverzuma közti alapvető különbség, hogy a Facebook metaverzumába belépő tudja, hogy az nem a fizikai valóság, a Fidesz metaverzumát azonban sokan fizikai valóságként (alapvalóságként) érzékelik. Akárcsak a Mátrixban. A Fidesz metaverzuma (vagy inkább Mátrixa) tehát megkerülhetetlen, így az ellenzék sem tehet úgy, mintha ez a konstruált valóság nem létezne. (Ellentétben a Facebookéval, amelynek metaverzum-víziója eddig nem tudta visszatornázni a részvényárfolyamot a korábbi szintekre, s lám, még van, aki csodálkozik, hogy Mészáros gyorsabban gazdagodik Zuckerbergnél.)
Az ellenzék kénytelen volt besétálni e fiktív világba, reagálni rá, viszonyulni elemeihez és megkísérli leleplezni azokat. Ez az igyekezet azonban szerény eredménnyel járt. Egyrészt azért, mert az ellenzéknek viszonylag kevés a kommunikációs felülete. Másrészt viszont – s talán ez a fontosabb – azzal, hogy rámutat a Fidesz teremtette fiktív világ egy-egy elemének hamisságára, még nem mutatja meg a Fidesz kreálta teljes világ hamisságát. Így e fiktív valóság továbbra is elfedi azt a valóságos világot, amellyel dolgunk lenne.
Mindez nagyon sajátosan jelenkori jelenségnek tűnhet: virtuális világ, konstruált valóság, post-truth, igazság-utániság. Valójában azonban semmi újdonság nincs a fentiekben. Bibó István már 74 éve leírta az Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem című művében, hogy „a magyar nemzeti közösségben újból meg újból olyan módon vetődtek fel a döntő, az egész közösséget foglalkoztató és megosztó kérdések, hogy annak következtében a közösség terméketlen, sehová sem vezető harcokba bonyolódott, és a valóságos feladatokkal, valóságos problémákkal szemben vakká lett.” Amit Bibó „a hazugság fennálló és érvényesülő konstrukciójának” nevez, az végső soron valami nagyon hasonlót jelöl, mint amire feljebb konstruált vagy fiktív valóságként hivatkoztunk.
Ha megpróbálnánk benézni a színfalak mögé, mit látnánk? Mit takar el a Fidesz konstruált valósága? Nagyon sokszínű, nagyon bonyolult valóságot látnánk feszültségekkel, sok szenvedéssel, helyenként teljes reménytelenséggel.
Két lappangó válság
Itt most az elrejtett valóság két olyan elemét ragadom ki, amelyek a Magyarország fejlődéséhez fűzött reményeket végül teljesen szertefoszlathatják. Két lappangó válságról van szó.
Az első a klímaválság. Kezelésének csak az egyik részét képezik azok a zöld, környezetvédelmi intézkedések, amelyeket más országokkal együttműködve kellene végrehajtani. A másik része a felkészülés az immár elkerülhetetlen klímaváltozásra. Például az elsivatagosodás, a mezőgazdasági termelés csökkenése az élelmiszerárak robbanásszerű növekedéséhez vezet majd, ennek már ma láthatók a jelei, s ez ellen már ma tenni kellene.
A másik lappangó válság, hogy Magyarország gazdasági modellje, a „telephelymodell”, avagy „az összeszerelő gazdaság modellje” kifulladóban van. E modell lényege, hogy töménytelenül sok állami támogatással és irdatlan adókedvezményekkel, s persze az olcsó munkaerő ígéretével idecsábítják a jellemzően feldolgozóipari multikat. Az automatizáció új hulláma, a negyedik ipari forradalom az a végső tőrdöfés, amely e modellt életképtelenné teszi, mert az olcsó munkaerő egyre kevésbé érvényesíthető versenyelőnyként.
Az Orbán-kormány 2014-ben célul tűzte ki, hogy 2020-ra az ipar adja a GDP 30 százalékát. Ehhez képest 2020-ban ez az arány 23,4 százalék volt. Mielőtt bárki azt gondolná, hogy ennek oka az, hogy 2020 recessziós év volt, jelzem a 2019-es adatot is: ez 23,3 százalék volt. A 2016-os pedig 25,7 százalék.
Távolodunk a kitűzött céltól. Amit látunk, az Dani Rodrik közgazdász kifejezésével élve „premature deindustrialization”, az ipar túl korai leépülése, amit az irdatlan méretű állami támogatások csak lassítani tudnak, megállítani nem.
Rodrik arra mutat rá tanulmányaiban, hogy a fejlett államok olyan fejlődési utat jártak be, amely során az ipar aránya a GDP-ben egyre nőtt, majd elérve egy viszonylag magas értéket (az úgynevezett „ipari csúcsot”), az arány csökkenni kezdett, és a szolgáltatások kerültek előtérbe.
Rodrik azzal kapcsolatban fogalmaz meg aggodalmakat, hogy sok most feltörekvő ország még azelőtt eléri az ipari csúcsot, mielőtt az ország magas jövedelművé válna. Még ha aggodalmai alaptalanok is, s ez valójában nem akadálya a fejlődésnek, a kormánynak számot kellene vetnie az ipar hosszú távú leépülésével, a gazdasági modellváltás elkerülhetetlenségével. A PwC előrejelzése szerint a 2030-as évek közepére több mint 900 ezer állás magas kockázattal kitett az automatizálásnak Magyarországon, s ezek több mint 40 százaléka az iparban található. Semmi jele ugyanakkor annak, hogy a magyar kormány megpróbálna felkészülni a modellváltásra. Sőt, mintha arra számítanának, hogy az ipari szalagmunka előtt csak most fognak óriási távlatok megnyílni.
Motorcsere helyet olajöntögetés
A magyar gazdaság modellje ma olyan, mint egy idős, használt autó motorja. Akinek volt már igazán öreg, használt autója, amelynek a motorja zabálja az olajat, ismeri a trükköket, amivel meg lehet próbálni elodázni a motor felújítását, vagy cseréjét. Ezek a gyakori olajutántöltés, a speciális adalékok, a „vastagabb olaj” – lám, az autó már hasít is tovább az autópályán, az utasok pedig mit sem vesznek észre abból, hogy mekkora baj van. Egy nap azonban elérkezik az igazság pillanata, amikor bizony már nem halogatható tovább a nagyjavítás: motorcserére van szükség, vagy irány a roncstelep.
A magyar kormánynak mind ez idáig bőven a rendelkezésére állt az a „kenőolaj”, amivel elfedték a gazdaság alapvető problémáit – ez pedig nem más, mint az uniós támogatások egész tömege. EU-s támogatások nélkül 2006 és 2015 között nem lett volna egyáltalán gazdasági növekedés Magyarországon. Az utóbbi évek növekedése mögött persze az uniós támogatásokon túl más is volt, azok a bizonyos adalékanyagok, amelyek a kopott motoron csak időlegesen segítenek. Ott voltak mögötte a negatív reálkamatlábak és a forint leértékelődése (amit most fizetünk meg épp az elszabadult infláció formájában). És ott volt mögötte az építőiparon, a fiatalok eladósodásának serkentésén nyugvó költségvetési élénkítés.
A kenőolajat azonban az uniós támogatások biztosították, ezt lehetett mindig beleönteni a motorba. Ez kellett ahhoz, hogy az utasok (legalábbis a jómódúak) ne vegyék észre, hogy mennyire nagy a baj. Az Európai Unió Bíróságának döntése után azonban az Orbán-kormány most búcsút mondhat e kenőolajnak.
Nacionalizmus és militarizáció
Mi fog történni következő kormányzati ciklusban, ha az új Orbán-kormány nem fér hozzá az uniós forrásokhoz? A növekedési reményeknek nyilvánvalóan befellegzett. A magyar kormány a gyors államcsőd kockázata nélkül nem növelheti tovább az államadósságot a jelenlegi ütemben, s az eddigi monetáris élénkítő eszközök sem használhatók már a mai körülmények között.
Ez egyben azt is jelenti, hogy a jövőben a kormányzathoz tartozó legszűkebb kör – néhány ezer ember – kivételével a további vagyonosodás és jövedelemnövekedés nem lehetséges, még a jobb módúak számára sem.
Milyen politikát eredményez mindez? Nyilvánvalóan magával vonja a Fidesz által konstruált valóság újratervezését. Mégpedig oly módon, hogy az építmény alapjait ne érintse. Az Orbán-kormány politizálását várhatóan továbbra is inspirálja majd, ahogyan Oroszország kezeli vezetője népszerűségének – a gazdasági nehézségek következtében fellépő – megingását. Az egyik lehetséges következmény a gyűlöletkampányok átszabása és felpörgetése. Ennek egyik eleme lehet a „Brüsszel” elleni kampány felerősítése a „genderideológiával”. Ennek oldalvizén pedig újra lendületet kaphatnak más csoportok – melegek, külföldi finanszírozású civil szervezetek – elleni kampányok is. S az eddigi kampányok által nem érintett új csoportok is célkeresztbe kerülhetnek.
A másik várható következmény a nacionalista indulatok fellobbantására építkező látványpolitizálás, amellyel együtt az eddigi lassú militarizáció várhatóan fel fog gyorsulni. Orbán Viktor az orosz–ukrán háború kitörése óta igyekszik pacifistának, békeszeretőnek mutatkozni. Olyanokat mond, hogy „Magyarországnak ebből a katonai konfliktusból ki kell maradnia; Magyarország biztonsága a legfontosabb”. Mi több, az ellenzék miniszterelnök-jelöltjét vádolta azzal, hogy magyar katonákat küldene Ukrajnába. Azt persze nem tette hozzá, hogy Márki-Zay Péter azt mondta, hogy ezt csak NATO-akció keretében tenné, és Orbánt nyilván senki nem kérdezhette meg arról, hogy Magyarország akkor is kimaradna-e a katonai konfliktusból, ha a részvétel a NATO tagságából fakadó kötelezettsége lenne. Ekkor ugyanis kénytelen lett volna alighanem ugyanazt válaszolni a kérdésre, mint Márki-Zay: „a NATO közös döntéseit kell végrehajtsa Magyarország is”. Nem sok esély van arra, hogy Orbán e pacifista retorikája kitart a következő ciklusban is, különösen, ha sorra jönnek majd a gazdasági nehézségek.
A nacionalista indíttatású militarizáció jegyei eddig is tetten érhetők voltak. Ilyen volt például a hadkötelezettség felső korhatárának megemelése 50 évre, vagy hogy a felsőoktatási jelentkezéskor többet ér a katonai szolgálat, mint a nyelvvizsga. Elgondolkodtató az is, hogy „tegyük újra naggyá a Kárpát-medencét” jelszóval különös kampányt indított egy kormányközeli szervezet. Egyik poszterükön szuronyos katonák láthatók, a kampány honlapjának doménje maga is beszédes: keszuljetek.hu. A 197 lőtér építése közpénzből és a hadiipari fejlesztési program is militarizációs szándékokat sejtet.
Az új ciklusban újabb ötletek, további intézkedések, programok várhatók a militarizáció témájában, amelyhez jó eséllyel a korábbinál konfrontatívabb külpolitika társulhat a határon túli magyarok védelmére hivatkozva.
Gondolhatjuk persze, hogyha mindez megmarad a hangos kardcsörtetés szintjén, és akkor sok gyakorlati következménnyel nem jár.
Ne feledjük azonban, hogy az orbáni „sallerosztásból”, ha hosszú idő alatt is, de eljutottunk az uniós csapok valószínű elzárásáig. Aki folyton a tűzzel játszik, az időnként rajtaveszt. A külön-utasság, a „pávatánc” az Európai Unióval való kapcsolatok meglazulása után a NATO-kapcsolatok romlásával is járhat. Végső soron Magyarország stabilitását ássa majd alá.
Konstruált- és alapvalóság
A Fidesz által konstruált valóság Magyarország jövőjét fenyegeti. Elfedi a valós kihívásokat, aláássa az ország képességét arra, hogy alkalmazkodjon a változásokhoz, irracionális cselekvéseket eredményez, amelyek negatív módon hatnak vissza fizikai valóságunkra. Ismét olyan korszakban élünk, amelyről Bibó így írt: „a magyar nemzet olyan politikai és társadalmi konstrukciókban élt, amelyekben a dolgokat a maguk nevén nevezni nemcsak hogy nem lehetett, hanem nem is volt szabad, ahol a tényeket nem az okok és okozatok egyszerű láncolatában, hanem azon kívül álló feltevések és várakozások jegyében kellett értelmezni és magyarázni, ahol álbajokra kellett pazarolni jó erőket s ráolvasással gyógyítani valóságos bajokat”.
Van-e kitörési lehetőség a Fidesz konstruálta valóságból, e sajátos magyar Mátrixból? A Mátrixból április 3-án nem sikerül kiszakadni, de a konstruált valóság hatalma így sem fog örökké tartani. Csak sokkal fájdalmasabb lesz a kiszakadás, hasonló a régmúltban átélt traumáinkhoz. Bibó szavaival: olyan lesz, mint amikor a magyarság végül „a maga fikciókból, feltevésekből, követelésekből és vágyképekből épült államépítményének a romjai között újból szembekerült a valósággal”.
A cikk eredetileg az Új Egyenlőség honlapján jelent meg 2022. március 8-án.
