Lecke

A koronavírus-járvány élőben demonstrálja, miért nem érdemes a világgazdaság jelenlegi integrációs szintjén országok elleni háborúkat indítani. Nemhogy egy államot, de egy nagyobb várost is globális kockázat a termelés leállásával járó külső sokknak kitenni – és nem csak akkor, ha a szóban forgó város Kínában van.

Sanghaj persze külön kategória. A 26 milliós megapolisz karanténjára békeidőben talán azt mondanánk, hogy leckének kissé erős, de egyrészt Ukrajna lerohanása máshova tette a mércét (Mariupol, vagy akár Kijev lakói valószínűleg örömmel bevállalnák a sanghaji korlátozásokat, ha cserébe visszakapnák a régi hétköznapjaikat), másrészt ahogy a háború, úgy a pandémia sem opcionális az érintettek számára.

Nekünk, akik biztonságos távolságból figyeljük a kínai járványhullámot, mindenesetre értékes tanulságokkal szolgál, bár – ahogy fentebb utaltunk rá – nem költségmentesen. Úgy tűnik, az integráció magas fokából adódóan az omikron vagy egy annál is fertőzőbb vírusváltozat behurcolását az olyan drákói járványszabályok sem tudják megakadályozni, amelyeket csak egy diktatúra engedhet meg magának. Ha pedig már bent van, a vírus a szigorúan betartott távolságtartó intézkedések közepette is képes terjedni. A fertőzés továbbadását a kínai vakcinák nem gátolják hatékonyan (ez már Hongkongban is látszott, ahol ugyanúgy, mint Kína többi részén, a felnőtt lakosság 80-90 százalékos arányban be van oltva). A halálos végkifejletet viszont talán igen – ennél pontosabbat egyelőre azért nehéz mondani, mert a betegség alig egy hónapja kezdett tömegesen terjedni.

Hogy milyen következtetés adódik mindebből? Kína aligha fog külföldi oltóanyagot használni, a nyugati országokban viszont valószínűleg fölerősödnek a korlátozásokat elutasító hangok. Kína – és a nyugati vakcinákat használó Tajvan – adatai elég ijesztőek, de a térség más országaiban már visszavonulóban van a hullám. Nem tudjuk, hogy miért, de a víruspopulációk általában egy ideig növekednek, aztán összeomlanak. Jobb híján most ebben bízhatunk.