Vasárnap rendezték meg a francia elnökválasztás második fordulóját, mégsem mondhatnánk, hogy ezzel nyugalom köszön be a francia belpolitikába. Amikor Emmanuel Macron 2017-ben megszerezte első elnöki mandátumát, több mint 66 százalékos eredményt ért el a második fordulóban Marine Le Pennel szemben. Akkori elnöksége tele volt várakozásokkal és ígéretekkel. A fiatal államfő a növekedés, a reformok, a modernitás, a "forradalom" horizontját adta a franciáknak. Hamar megtapasztalhatta azonban, hogy a franciák elképzelései nem egyenek arról, mit jelent a reform fogalma. A sárgamellényesek 2018 őszén kezdődött lázadása, a világjárvány, majd az ukrajnai háború végül szétzilálta az elnök elképzeléseit.
Macron is megtapasztalhatta, Franciaország – amint erre demográfusok és szociológusok oly sokszor figyelmeztettek – egy széttöredezett ország, egy centrumokból és perifériákból álló ötvözet. Az országban sokan vesztesnek érzik magukat, mely csak részben vezethető vissza a globalizációra. Míg a nyolcvanas évekig diploma nélkül is könnyen el lehetett helyezkedni, sőt, a munkavállalók nagy része nem is rendelkezett felsőfokú végzettséggel, a nyolcvanas évektől, az egyetemi rendszer fejlődésével egyre nehezebb helyzetbe kerültek azok, akik nem rendelkeznek diplomával, s ma már sokkal nehezebben tudnak munkát kapni, mint diplomás társaik. Részint ez okozta azt a jelenséget, ami Franciaországban különösen szembetűnővé vált a társadalomban: sokan fordultak az elit ellen, amit számukra a fennálló politikai vezetés, a tradicionális pártok testesítenek meg. A gazdagok diplomával rendelkeznek, a szegényebbek kevésbé. Franciaország így a globális metropoliszok és hanyatló vidék országa lett.
De nem csak a jövedelembéli különbségek idéztek elő törést, életkor szerint is megfigyelhető egy mind nagyobb szakadék. Míg a túlnyomórészt Macronra szavazó nyugdíjasok fix jövedelemmel rendelkeznek, a fiatalok bizonytalan jövő előtt állnak. Ezért is szavaztak az első fordulóban elsősorban a meglepetésre 21,95 százalékot szerzett radikális baloldali Jean-Luc Mélenchonra, aki szebb jövőképet vázolt fel számukra - más kérdés, hogy programja mennyire lett volna megvalósítható.
A Marine Le Penre leadott szavazatok milliói nem arra utalnak tehát, hogy a francia társadalom ennyire szélsőségessé vált volna, vagy ily mértékben kacérkodna egy, a szélsőjobb elképzelései által átalakított, szuverén nemzetállamokon nyugvó Európai Unió gondolatával. Sokkal inkább a külvárosokban, a falvakban élők frusztrációjáról van szó. Számos francia gondolja úgy, hogy az elit megveti őket, és soha nem engedi őket a győztesek közé.
Bár Franciaország rendkívüli módon centralizált Németországhoz képest, az elnökválasztáson leadott szavazatok nem csak társadalmi osztályok, jövedelmi és iskolai végzettségi szerint változnak, hanem regionális tekintetben is jelentős eltérések érzékelhetőek. Macron egyik vezető munkatársa is elismerte: nem lehet kormányozni egy országot csak olyan választói bázissal, amely kizárólag a városi lakosság tagjaiból és idősebbekből áll. „Ez nem működhet” – hangoztatta. Az egykori szocialista politikus, Manuel Valls, aki Franciaország 21. miniszterelnöke volt, úgy látja, Macron „túlságosan felülről irányított kormányzati rendszert alakított ki, nem tudott középpártot létrehozni, nem volt képes konszenzusra és állami paktumokra”, ami tovább növelte a szegényebb rétegek haragját.
A következő elnök feladata tehát a sebek begyógyítása, a társadalmi különbözőségek orvoslása lesz. Valóságos csodára van szükség ahhoz, hogy ez sikerüljön, szakértők inkább abból indulnak ki, hogy még inkább elmélyül a társadalom válsága, tovább növekednek az egyes rétegek közötti különbségek. Ráadásul Franciaországban különösen igaz a bibliai mondás, miszerint senki sem lehet próféta a saját hazájában: hiába indított Macron komoly programokat a vidék felzárkóztatására, a falvakban élők közül sokan zsigeri gyűlölettel tekintenek rá.
A történelmi tapasztalat sem ígér sok jót. Dominique Reynié politológus kutatásai szerint az elnökválasztás első fordulójában az összes szavazó 68 százaléka tiltakozását fejezte ki az urnáknál vagy éppen azoktól távolmaradva. Ebbe a csoportba azok tartoznak, akik populista jelöltre voksoltak, érvénytelen szavazatot adtak le, vagy nem is vettek részt a választáson. Ugyan a tiltakozás formája már a 2002-es elnökválasztáson is megjelent, amikor nagy meglepetésre a szélsőjobboldali Jean-Marie Le Pen került a második fordulóba Jacques Chirac akkori elnökkel szemben, s e folyamat kiteljesítésének tartották, amikor a 2005-ös népszavazáson elutasították az Európai Unió alkotmányát, húsz év alatt így is 25 százalékkal emelkedett a tiltakozó választók aránya. Ez a folyamat együtt járt a tradicionális pártok hanyatlásával: az idei elnökválasztás első fordulójában a jobbközép Valérie Pécresse és a szocialista Anne Hidalgo összesen 6,5 százalékot szereztek. Mint Reynié a Le Monde-ban rámutatott, „amint megválasztják az elnököt, azonnal visszatérünk a tiltakozáshoz, hogy megakadályozzuk a kormány intézkedéseit”. Így történt ez Macron első mandátuma alatt is, a sárgamellényesek mellett a vírustagadók és oltásellenesek is erőszakos megmozdulásokat tartottak. A szakértő szerint ez csak rosszabb lesz. „A polgárok a visszahúzódás, az érdektelenség, az apátia, a düh és az érzelmek kirobbanásai között ingadoznak. Az erőszak megjelenése nyilvánvalónak tűnik számomra” – vélekedik.