Takács kavarja a teáját, nincs benne cukor, le akar jönni az édesről, csak megszokásból kavarja. Az operatőrök ki-be járkálnak, rendezgetik a cuccaikat, csak ő ül az asztalnál, a teakonyhából a tárgyaló üvegajtajára lát, bent éppen Kiskirály magyaráz valamit, a riporterek mozdulatlanul figyelnek, egyedül Pataki nem. A telefonját nyomkodja, biztos a barátnőjével csetel, gondolja. Ő mindig este készíti össze a cuccot, feltölti az akksikat, ellenőrzi a kamerát, letörölgeti az állványt, berakja a mikroportokat, addig nem megy haza, amíg kész nincs, reggelente meg teázik, míg a riporterek a napindítón vannak. Kivágódik az üvegajtó, Kiskirály az első, nyomában a többiek, utolsónak Pataki jön ki. Odamegy Takácshoz, nekitámaszkodik az asztalnak. Mit forgatunk, kérdi Takács. Semmit, mondja Pataki. Nem volt témád? De volt, de annak a hülyének semmi sem jó, morogja a másik. Nem akarja, hogy meghallják, fél, beköpik Kiskirálynak. Akkor mi lesz, értetlenkedik Takács. Ne idegesíts már te is! Otthagyja, az íróasztalához megy, bekapcsolja a gépét. Átpörgeti a mailjeit, hátha bejött valami, de semmi. Nekiáll átnézni a híroldalakat meg a bulvárt. Takács elmosogatja a bögréjét, beteszi a fiókjába. Sajátja van, nem szeret máséból inni. A newsroom kiürül, a riporterek felszedik az operatőreiket, elindulnak forgatni. Kiskirály is eltűnik. Csak Pataki meg Takács marad a szerkesztőségben. Milyen csend van, gondolja Takács, furcsa neki így, hogy mindenki elment, az ajtó melletti tárolók üresek, csak az övékben van ott a felszerelés. Ez zavarja. Nem tudja, mit csináljon, téblábol egy kicsit, előveszi a kameraállványt, az egyik kereszttartó törött. Novák jön be, keres valamit, csodálkozik, hogy ott vannak. Mi van, nem forgattok, kérdezi. Takács mondja neki, hogy egyelőre nincs semmi, de valami biztos történik majd. Van olyan, hogy nem történik semmi. Novák otthagyja őket. Takács nézi a törött kereszttartót, gondolkodik, hogy tudná megcsinálni.
Pataki feladja. Az ablakhoz megy, homlokát az üveghez nyomja. Beborult, egészen besötétedett, pedig mára jó időt mondtak. Egy régi dal jut eszébe, önkéntelenül dúdolni kezdi, új lakótelepre költözünk, a régi lakókhoz nincs semmi közünk, nem érti, miért pont ez, de nem tud elszakadni a dallamtól, a folytatás nem ugrik be, tadamozik kicsit magában, aztán eszébe jut a szám utolsó sora, fölöttünk ott az ég, látom még. Takács lép hozzá, a kezébe nyom egy bögre teát. Helyzet? Beborult, feleli Pataki. Belekortyol a teába, forró, megégeti a száját. Nincs benne cukor, mondja.
Késő délután lesz, mire a stábok visszaérnek, a newsroom újra megtelik, a riporterek kiszkriptelik a hasznosat, nekiállnak megírni az anyagot. Az operatőrök isznak egy kávét, betömörülnek a teakonyhába, tárgyalják az aznapi forgatásokat. Ti merre voltatok, kérdi az egyikük Takácsot. Még nem mentünk sehová. Az operatőrök elhallgatnak, mindenki őt nézi. Hátradől a székben, a bögréjét forgatja, tudatosul benne, hogy egyedül ő ül, a többiek állnak, és csak ő iszik teát, aznap még nem ivott kávét, pedig szokott, mindennap kávézik, miután visszaértek a forgatásról, lefőz ő is egy csészével magának, de most teázik. Legalább cukrot tehetett volna bele.
Pataki ül az íróasztalánál és úgy tesz, mintha nagyon dolgozna, pedig senki sem foglalkozik vele, csinálhatna akármit. Feszült, hogy nem csinál semmit és attól még feszültebb, hogy úgy tesz, mintha csinálna. Nem bírja tovább, feláll, bemegy az egyik vágószobába. A Barabás operatőre van bent, leül mellé, a másik ránéz, de nem szól semmit, csak felhúzza kicsit a szemöldökét. Az üvegfal mögött Barabás az anyagát olvassa fel. Bakizik. Újrakezdem, kinéz az operatőrére, meglátja Patakit, int neki. Az operatőre a keverőpulton lenyom egy gombot. Legközelebb, ha bakizol, folytasd, majd kivágom, szól bele az előtte lévő mikrofonba. Elengedi a gombot. Nem tud normálisan felmondani egy félperces szöveget, már negyedjére kezdi, mondja. Takács jön be, leül ő is a keverőpult elé. Pataki balról, Takács jobbról ül. Nézik Barabást, ahogy olvassa az anyagát, bakizik, de nem áll le, bassza meg, morogja, aztán olvassa tovább. Nektek nincs dolgotok, kérdi az operatőre, de nem néz rájuk, a jobb keze a keverőpulton, finoman igazít az egyik csúszkán. Nem volt mit forgatni, mondja Takács. Lett volna, de az a hülye nem kért semmit, csattan fel Pataki. Mérges a társára, hogy ilyet mond. Barabás kijön a süketszobából. Hát ti? Csak benéztünk. Pataki, feláll odaengedi a másikat az operatőre mellé. Takács maradna, de Pataki ott áll a nyitott ajtóban és őt nézi. Sóhajt. Akkor mi megyünk.
A híradót mindig megvárják, addig nem megy haza senki. Összetömörülnek a nagyképernyős tévé előtt, Kiskirály felül az egyik asztalra, kommentálja az anyagokat, de nem komolyan, inkább jópofáskodik. Pataki nem áll közéjük, kihúzódik az ablak mellé, eltávolodik. Észreveszi, hogy a többiek szabályos félkörben állnak, a középpontban Kiskirállyal, és feltűnik neki, hogy a felelős szerkesztőtől való távolság a szerkesztőségi hierarchiát tükrözi, és tudatosul benne az is, hogy ő mindig periférián volt, és az a hely, ahol most áll, nincs sokkal távolabb attól a helytől, ahol állni szokott. Odaképzeli magát és látja, hogy távol van, távol mindenkitől, a legközelebbi kollégájától is legalább kétlépésnyire, ami nem tűnik soknak, de mégis jóval nagyobb, mint a többiek között lévő távolság. Elgondolkodik, hogy ez hogy érinti, mit érez ezzel kapcsolatban, de nincsenek különösebb érzései, rájön, igazából nem érdekli, hol áll, hogy neki nem ez a fontos, és a jövőben akár állhatna az ablak mellett is, igazából mindegy. Aztán az jut az eszébe, hogy egész eddigi életében végig periférián volt, az óvodától kezdve, csak látszatra illeszkedett be, kapcsolatai felületesek maradtak, és ha jobban belegondol, itt is van olyan kollégája, akinek csak a keresztnevét tudja, semmi többet. Sorra veszi a neki háttal vagy féloldalasan álló alakokat, neveket, emlékeket próbál hozzájuk kötni. Egy idő után olyan érzése támad, hogy ezt az egészet csak kitalálja, elképzeli, és tulajdonképpen egyedül van, egyedül ő létezik, senki más. Abbahagyja. Takács lép hozzá, alig karnyújtásnyira, srégen, kissé elé áll, így ő közelebb van a többiekhez, mint Pataki, aki int neki, hogy menjen oda a kollégákhoz. Takács a fejét rázza, innen is jól látom, de nem a tévét nézi, a szeme sarkából Patakit figyeli, közben arra gondol, hogy a másik most annyira valószerűtlen, olyan, mintha nem lenne jelen, és nemcsak képletesen, hanem mintha a fizikai valósága is megszűnt volna. Látszattá vált. Előveszi a telefonját, úgy tesz, mintha megnézne rajta valamit, közben lopva csinál egy képet Patakiról, hogy meggyőződjön róla, tényleg ott van, valóságos, rögzíthető. A fotó kissé elmosódott, de felismerhető rajta Pataki.
Vége a híradónak, Kiskirály hívja a többieket, hogy ő még benéz a Söriparba, ha valakinek van kedve. Néhányan vele tartanak. Barabás operatőre rájuk néz. Ti nem jöttök? Pataki nem válaszol, leül a tévé előtti asztal tetejére, oda, ahol Kiskirály ült. Takács nem tudja, mit csináljon, kering Pataki körül, ide-oda járkál a szerkesztőségben. Bejön a takarítónő, letörli az asztalokat, megigazítja a székeket, felporszívóz. Lekapcsoljam a villanyt? Majd mi intézzük, mondja Pataki. A takarítónő megvonja a vállát, hallják, ahogy nekiáll a folyosót porszívózni, a gép zúgása egyre távolodik tőlük, halkul, végül felszívódik az épületben, csend lesz. Mire várunk, kérdezi Takács. Pataki megrántja a vállát, a fene se tudja, mondja, még bármi történhet.
