Budapest;Kentaurbeszéd;Horthy Miklós;vidék;Orbán Viktor;

2022-04-30 12:00:00

Romsics Ignác: Budapest, a „bűnbe sodort város”

Magyarország fővárosára Horthy Miklós használta először a címben idézett minősítést. Nevezetes szavai 1919. november 16-án hangzottak el Gellért téri beszédében – útban Siófokról a Parlament felé. A „fővezér” az elmúlt egy év eseményeiért, különösen a 133 napos Tanácsköztársaságért bélyegezte meg így Budapestet, amely, mint mondta, „megtagadta ezeréves történelmét”, „porba rántotta a szent koronát, meg a nemzet színeit és vörös rongyokba öltözött”. És nem mellesleg: „A nemzet legjobbjait börtönbe vetette, vagy kiüldözte hazájukból”.

A romlatlan vidékkel azonosított magyar nemzet és „tévútra vezetett” fővárosának ilyen típusú szembeállítása nem számított újdonságnak. Horthy több évtizedes reális társadalmi „szétfejlődésre”, és a lakosság széles köreiben elterjedt érzületi idegenkedésre, valamint eszmetörténeti toposzokra építhetett. Az 1848-ban még 140 ezer fős Pest és Buda lakossága a XX. század elejére megközelítette az egymilliót, akiknek 70 százaléka már az iparban, kereskedelemben és a közlekedésben dolgozott, s a köztisztviselők és a szellemi szabadfoglalkozásúak aránya megközelítette a 10 százalékot. Országosan viszont még mindig a parasztság tette ki a népesség több mint 60 százalékát, s az értelmiségi rétegek alig érték el az 5 százalékos arányt. Etnikai és nyelvi szempontból ugyancsak markáns eltérések mutatkoztak. A vidék magyarjai és nem magyarjai az évszázadok alatt kialakult együttélési formák keretei között éltek. Budapest utcáin viszont színes kavalkáddá olvadva hullámzott a nagyrészt nemesi származású magyar politikai osztály elitje, a zsidó és német eredetű nagy- és középpolgárság, a zömmel német anyanyelvű szakmunkások, a szlovák, magyar, ruszin és egyéb nemzetiségű vagy származású segédmunkások, valamint az ország minden tájáról érkező kubikosok és házi cselédek. Amikor 1895-ben Csonka Mihály kiskunhalasi tanyásgazda rokonlátogatás okán Pestre vetődött, csodálkozva konstatálta, hogy a Tűzoltó utca környékén „milyen zavaros beszédeket lehetett hallani. Tótul, németül beszéltek sokan.” Nem is maradt három napnál tovább. „Alig vártam, hogy hazajőjek” – írta.

A különbségek az irodalom, a művészetek, és általában a kultúra terén is markánsan megmutatkoztak. „Abban – állapította meg Szekfű Gyula a Három nemzedékben –, hogy egy nagyváros területén a vidékitől különböző kultúra fejlődjék ki, semmi különös nincsen”. Ez természetszerűleg következik a lakosság különbözőségéből. A probléma – így Szekfű – abból adódott, hogy „a nagyvárosi budapesti kultúrát” mi magyarok „nemzeti kultúrává léptettük elő”, miközben ez a kultúra „a zsidó kapitalizmusnak és zsidó értelmiségnek specifikus produktuma”. Szekfű 1920-ban írta ezt, Horthy beszédének az elhangzása és az ellenforradalom győzelme után. Hasonló gondolatokkal azonban a századfordulótól kezdődően lehetett találkozni, s korántsem csak antiszemiták tolmácsolásában. Herczeg Ferenc például, aki a liberális színezetű ókonzervatívok közé tartozott, a zsidó származású Bródy Sándor Dada című darabjáról írva már 1902-ben megjegyezte, hogy „a nagy sebbel-lobbal, amerikai hebehurgyasággal” felépült fővárosnak „a nemzettel, amely körös körül a provinciákat lakja, semmi belső közössége nincs”. Budapest „elszakadt az országtól”. Két évvel később, a Petőfi Társaság 1904-es közgyűlésén megismételte kritikáját a nyelvében, erkölcseiben és „vegyi összetételében” idegenné lett, s a nyugat-európai irodalmakat majmoló Budapestről, annak íróiról és közönségéről. Herczeg mellett ugyanilyen szellemben szólalt meg Mikszáth Kálmán, a függetlenségi Bartha Miklós, valamint a budapesti egyetem tanárai közül Réz Mihály és Riedl Frigyes irodalomtörténész. Utóbbinál olvashatjuk, hogy Budapest „nem magyar város”, „Budapest lelke korcs”, Budapest „egy nemzetközi Sodoma”.

És ezek után következett a vesztes háború, az összeomlás, 1918-1919 és Trianon. Érthető, hogy a Nemzeti Hadsereg alakulatait 1919 őszén a dunántúli városokban, majd 1919-1920 telén a Duna-Tisza közi településeken és még később, 1920 tavaszán, a román csapatok kivonulása után, a Tiszántúlon is sokan lelkesen fogadták, és főparancsnokukat országmentőként ünnepelték. Sőt, Budapesten is szép számmal akadtak híveik. A Kiskörúton és a mai Alkotmány utcán át a Parlament felé vonuló Horthyt nemzeti zászlókat lengető tömeg üdvözölte, s katonái elé fehér őszirózsákat szórtak. Az Országház előtt elhangzott beszédekben „a magyar hajnal és a keresztény feltámadás” elhozójaként ünnepelték „egy szörnyű véres Kálvária után”. A „magyar nők” nevében kezeibe adott zászlót Csernoch János esztergomi érsek, Petri Elek Duna-melléki református püspök, Raffay Sándor evangélikus püspök és Józan Miklós unitárius püspök áldották meg.

Ez azonban a fővárosnak csak egyik arca volt, és annak félarcánál valószínűleg nem nagyobb. Illyés Gyula, aki a Vörös Hadsereg felbomlása után, melynek 17 évesen katonája volt, Angyalföldön húzódott meg, ugyanis ugyanezekben a hetekben elgyötört arcú „takarítónőket, tisztiszolgákat, bolti alkalmazottakat” és más „alkalmi munkát keresőket” látott környezetében, akik a Horthyt ünneplő notabilitásokra vele együtt „a népelnyomás és az erőszak képviselőiként” tekintettek. És hasonlóképpen gondolkodhatott az a több ezer egykori forradalmár is, akiket gyorsított bűnvádi eljárás keretében ítéltek hosszabb-rövidebb börtönbüntetésre, akiket egyszerűsített rendőri eljárás keretében internáltak, akiket a fegyelmi bizottságok eltávolítottak állásaikból, s akik a várható bosszú elől külföldre menekültek. Utóbbiak közül mindenki ismeri a filozófus Lukács György és Mannheim Károly, a természettudós Kármán Tódor és Szilárd Leó, a szociológus Jászi Oszkár, a gazdaságtörténész Polányi Károly, a művészetszociológus Hauser Arnold, a költő Kassák Lajos és Balázs Béla, a képzőművész Moholy-Nagy László, s a filmes Korda Sándor és Vajda László nevét. Illyés Gyula 1921-ben csatlakozott hozzájuk.

A vidék és a főváros politikai orientációja közötti különbség a későbbiekben is megmaradt. Jól mutatják ezt az 1922-es és a későbbi választások eredményei. Ismeretes, hogy Horthy, Csernoch és más konzervatív vezetők részvételével, illetve jóváhagyásával Bethlen István miniszterelnök 1922 tavaszán módosította a választójogot. Megemelte a vagyoni és a műveltségi cenzust, s ezzel az összlakosság 40 százalékáról annak 30 százalékára csökkentette a választásra jogosultak számát. Ezzel egyidőben a vidéki körzetekben visszaállította a nyílt szavazást. A fővárosban és 11 vidéki városban azonban megmaradt a titkosság. Nyilvánvalóan e rendelkezésnek is köszönhetően a 195 nyílt szavazásos körzetben a kormánypárt megkapta a leadott szavazatok 60 százalékát. A 20 titkos szavazású körzetben azonban csak 22 százalékos eredményt ért el. Magában a fővárosban és környékén azonban még ennyit sem, az ugyancsak konzervatív Keresztény Párttal együtt is csak alig több, mint 20 százalékot szerzett. Ezekben a körzetekben a Szociáldemokrata Párt tarolt, amely egyedül megszerezte a szavazatok 43 százalékát, a liberálisok pedig ennek mintegy felét. Együttesen tehát kétharmados többséget értek el.

A helyhatósági választásokon ugyancsak megmutatkozott a baloldal ereje. Az 1925-ös választásokon például összesen 128 mandátumot szereztek a lehetséges 250-ből. A választójogi törvény célzatos módosítása következtében befolyásuk a későbbiekben csökkent, de még 1930-ban is 67 mandátumot szereztek, szemben a különböző jobboldali pártok 83 mandátumával. A szociáldemokrata és a liberális demokrata baloldal, amely a parlamentben mindig csak törpe kisebbséget alkotott, a székesfőváros önkormányzati életében tehát folyamatosan tekintélyes erővel és érdemi befolyással rendelkezett.

Az 1945-ös fővárosi és országos választások érdekes módon egymáshoz közelítő politikai akaratra utaltak. Mindkét alkalommal a kistulajdon védelméről, demokratikus politikai törekvéseiről és nyugati orientációjáról ismert Kisgazdapárt kapott abszolút többséget: a budapesti helyhatósági választásokon 50,4 százalékost, az országoson pedig 57 százalékost. Az 1947-es „kékcédulás” és az azt követő egypárti választások eredményei nem alkalmasak a főváros és a vidék közötti politikai megosztottság mértékének megállapítására. Az elmúlt több mint 30 év választási eredményei azonban jól mutatják, hogy – minden társadalmi átalakulás, életmódváltozás, a vidék erőteljes urbanizálódása és a kommunikációs forradalom ellenére – a századelőn diagnosztizált dichotómia – mutatis mutandis – megmaradt. Ennek első bizonyítékával már 1990-ben szembesülhettünk. A tavaszi országos választásokat fölényesen nyerték a jobboldali pártok, az MDF, a Kisgazdapárt és a Kereszténydemokrata Párt, míg a liberális SZDSZ-nek csak a mandátumok 24, a szocialistáknak és az akkor még ugyancsak liberális Fideszek pedig 9, illetve 5 százalékával kellett megelégednie. Az őszi önkormányzati választásokon azonban egészen másféle eredmények születtek, különösen a fővárosban. A kormánypártok itt mindössze 35 százalékos eredményt értek el, s az SZDSZ és a Fidesz többségi támogatásával főpolgármester a liberális Demszky Gábor lett.

A következő két évtizedben az országos választási eredmények előbb ingadoztak, majd fokozatosan kialakult egy országos méretekben nagyjából egyenlő erőt képviselő jobboldali és baloldali blokk. Demszky Gábor pozícióját és a baloldali koalíció fővárosi többségét mindez azonban alig befolyásolta. A jobboldal (Fidesz, MDF, KDNP) jelöltje, Latorcai János 1994-ben mindössze 28 százalékos eredményt ért el, a szocialista Baráth Etele viszont 26, az SZDSZ-es Demszky pedig 36 százalékot szerzett. A két utóbbi együtt tehát majdnem kétharmadot. 1998-ban, amikor Orbán Viktor vezetésével jobboldali kormány alakult, a szocialisták és a liberálisok támogatásával Demszky fölényesen nyert Latorcaival szemben (58:39 százalékos arányban). 2002-ben, amikor az inga ismét balra mozdult el, Schmitt Pál a jobboldal addigi legjobb eredményét hozta: 36 százalékot. Demszky viszont ezúttal is nyert, igaz csak 47 százalékkal, mert 13 százalékot a szocialista Gy. Németh Erzsébet söpört be. 2006-ban – Őszödnek és sok minden másnak köszönhetően -- a jobboldal jelöltjeként Tarlós István majdnem megverte Demszkyt. De csak majdnem: 45 százalékot ért el Demszky 47 százalékával szemben.

2010-ben aztán hosszú távra megfordult a kocka. A Fidesz azóta minden országos választást kétharmados többséggel nyert meg. Igaz, ebben a választási rendszer célzatos átalakításának is része volt. Fővárosi támogatottsága azonban ennek ellenére továbbra is jóval kisebb a vidékinél. Főpolgármester-jelöltje, Tarlós István 2010-ben 53 százalékkal, 2014-ben pedig 49 százalékkal győzött. Majd 2019-ben 44 százalékkal veszített. Az utolsó, 2022-es országgyűlési választásokon a 18 egyéni fővárosi körzetből a Fidesznek összesen egyet sikerült megnyernie, miközben vidéken kettő kivételével az összeset, vagyis 86-ot. 2010-ben, amikor Tarlós először aratott győzelmet, Orbán Viktor a választások éjszakáján kijelentette: „mától Budapest ismét az ország fővárosa”. Vajon mit gondol és tesz most, a váratlanul nagy országos győzelmet beárnyékoló, minden eddiginél nagyobb fővárosi vereség után? Horthy Miklós, idézett szavaihoz 1919 novemberében a Gellért téren azt is hozzátette, hogy hajlandó „megbocsátani” és „készen áll a testvéri kézfogásra”. Feltéve, ha a „bűnbe sodort város” „visszatér a haza szolgálatába”. Majd 1921 decemberében Bethlen István kormányfőként kiegyezett a szociáldemokratákkal.

Mi fog következni most? Új erőre kap az ún. kultúrharc, amely a 2018-as Fidesz-győzelem után kezdődött, s befejeződik a „szellemi fertőzés gócpontjaival”, a „nagyvárosokkal” szemben meghirdetett „egész pályás” letámadás programja, melynek – Boross Péter megfogalmazásában – az a lényege, hogy a liberális fővárosiakkal szemben „a vidéki gyökerű budapestiek gondolkodásmódjára kell támaszkodni”, vagy elkezdődik egy olyan távlatos nemzetpolitika, amely a „bűnös város” lakóival és azok – úgy tűnik – megváltoztathatatlanul liberális és baloldali értékvilágával jobban számot vet. És elfogadják azt, amit az Eötvös Collegium alapítói már 1895-ben tudtak és fel is írták a Ménesi úti Bibó Kollégiumhoz közeli elitintézmény homlokzatára: Szabadon szolgál a szellem.