Pár hónappal ezelőtt a szlovén belpolitika iránt különösen érdeklődőkön kívül senki sem hallott a térség Orbánját, Janez Jansát legyőző Robert Golobról. Aki visszaigazolni látszik azt, amit itthon Tölgyessy Péter is gyakran hangoztat: amikor eljön az ideje, az autoriter rendszereket többnyire kívülállók szokták leváltani, míg az addigi rendszerrel összenőtt ellenzék együtt bukik a rezsimmel.
Mivel az állampártnak nem áll érdekében a változás, a jelenlegi magyar ellenzéknek két választása van. Az egyik, hogy beül a Parlamentbe, majd a fizetéséért cserébe tüzes szónoklatokkal szórakoztatja az állampártot, továbbá a parlamenti közvetítés pár ezer nézőjét. A törvényhozásban szerepe nincs, a bizottságokban régóta nem tudja az ellenőrző funkcióját ellátni, ahogy mára a kormánypárti mamelukok parlamenti szerepe is a Rogán-minisztériumban előre megírt beszédek felolvasására és a vezényszóra való gombnyomogatásra korlátozódik. Nem csoda, ha az ellenzéki biodíszlet látványa egybemosódik a kormánypárti biodíszletével.
A másik út rögösebb, ám messzebbre vezető. A tett halála a szó, a pártállami parlament meg a tettek temetője. Ennek megfelelően kell hozzá viszonyulni. Ahogy egyébként a jelenlegi kormányerő is tette anno: kerülni a Parlamentet, legfeljebb fontosabb szavazásokra bemenni, az azonnali kérdésekre meg beküldeni egy ellenzéki Navracsicsot. Amúgy meg a továbbiakban tudomást sem venni a pártállamról, ki sem ejteni a kormányfő vagy a kormánypárt nevét. Az állandó, dögunalmas orbánozás meg diktatúrázás helyett házon kívül arról beszélni, hogy ők mit akarnak kezdeni ezzel az országgal. Házon kívül lehet közösséget építeni. Ideológia ködrágás helyett lehet megkeresni azokat a konkrét témákat, amelyek a magyar választók mindennapi életét befolyásolják.
Mert ha egy rezsimet megbuktatni nem lehet, akkor meghaladni kell. Először a fejekben és a szándékban, s ha majd eljön az ideje, akkor a tettekben. Márpedig ha az eltelt 12 év valamit bebizonyított, akkor az az, hogy a Parlamentből ez nem fog menni.