2004 óta rendezik meg Linzben a Crossing Europe filmfesztivált, amely jó időben, jó érzékkel csapott le az európai, azon belül is a szociális tematikára, és az évek során a fiatal filmesek, és a kontinens társadalmi problémái iránt fogékony szakemberek, filmbarátok kedvelt fórumává vált.
A város ideális helyszín a kulturális esemény számára. Központja bejárható, elegendő szépséget, időutaztató látványosságot, decens monarchiás feelinget kínál, de nem telepedik rá az ide látogatóra. Mint ahogy a program sem akar maga alá temetni. Letisztult, áttekinthető, a programválasztásokkal nem kelt folyamatos hiányérzetet az emberben. Nyugodtan lehet dönteni, összeállítani a menüt, csak az a lényeges, amit meg akarunk és meg tudunk nézni. Egymástól távol eső vetítőhelyek közötti loholás nélkül. A város kitölti a szabad órákat, a filmek töltődést jelentenek a séták és kávézgatások során. A turisztikai örömök és a moziterembe roskadások ritka harmonikusan kapcsolódnak össze.
Sabine Gebetsroither és Katharina Riedler fesztiváligazgatók idén is összehozták a rendezvényt több szekcióban, ami a profilnak megfelel. A recenzenst régimódi szokásai arra ösztönözték, hogy ezúttal is a játékfilmes versenyprogramot tekintse meg. Még akkor is, ha sejthette, az első és második filmekre, illetve a szociális tematikára korlátozás aligha ígér sok remekművet, majd azon se lepődött meg, hogy egyet sem látott. Viszont a filmeket nézve újra elgondolkozhatott azon, miért tartja ezt annyira természetesnek.
Valamikor a rendezők többsége első munkájával azonnal meg akarta váltani a világot. Belerakta minden mondandóját, művészi kreativitását, valamilyen ponton eredetiséget próbált sugározni. Csupán a magyar filmnél maradva pergessük csak végig, hogy Szabó Istvántól Enyedi Ildikóig hány rendezőnk vált jelentősnek tartott alkotóvá a bemutatkozó filmjével. Ma is van ilyenre példa, de a pályán haladás általában kiszámítottabb. A debütálás célja elsősorban a felkészültség igazolása. Alacsony költségvetésből, néhány továbblépést segítő díj reményében. Hogy majd aztán… vagy a második portfóliós cucc után…
Igen, végül is mehet ez így is. Csak kissé elszomorító fiataloktól efféle feladatteljesítő darálást nézni. A társadalmi témájú témájú filmek mai trendjei és sztereotip konfliktusai, történetei mentén. Az sem vigasztal, hogy Nemes Jeles László Saul fiának nyelvezete is trenddé érett. Vegyél egy kamerát kövesd vele a hőst mindenféle közegekbe, amelyek homályosan rajzolódnak ki körülötte. Vagy tartsd fókuszban máshogy. Valamit csak elkapsz sorsának társadalmi beágyazottságáról. A valóságról. Az így készült művek egy tarka műfaji kínálatban még magukra tudják irányítani a figyelmet, de egymás mellé állítva inkább érdektelenségük, monotóniájuk domborodik ki. A magyar versenyfilm, a sok elismerést kapott Eltörölni Frankot sem tudott kiemelkedni a hozzá hasonló szemléletű, nyelvezetű munkák között.
Ez a fajta szürke dokumentarizmus azért is bosszantó, mert van benne valami kispolgári elidegenedettség. A középosztályt szembesíti a nehéz élethelyzetek valóságával, nyomasztó szociografikus tárgyakká élettelenítve a benne vergődőket. Nos, egy átlag filmbarát ezeket a tanfolyamokat már kijárta, és érthető, ha inkább dokumentumfilmekkel képzi tovább magát.
De ne legyünk igazságtalanok! A nézők ebben a halmazban is láthattak hatásos, jelentős műveket. Amihez csupán átgondolt művészi koncepció, az ábrázolás tárgyának pontos kijelölése, kidolgozottabb dramaturgiai szerkezet és fokozott, új összefüggéseket kereső alkotói érzékenység kellett. A Venera keresése (r: Norika Sefa) egy eldugott koszovói településen követi hősnői felnőtté érését, kitörési próbálkozásait a hagyományok szűk keretei közül. A motívumok ismerősek, de a képi világ nagyon kimunkált és izgalmas, élményszerűen ránt be a közeg fészkelődő reménytelenségébe. Laura Wandel munkája, a belga Játszótér a linzi vetítőtermekben is igazolta, nem véletlenül kapott már több rangos nemzetközi elismerést, fesztiváldíjat. A „saulos” hőskövetésnek itt igazi művészi funkciója van, plasztikusan érzékelteti egy kislány iskolai beilleszkedésének zavarait, az elveszettség-érzést. A film ritka árnyaltan ábrázolja a rendszert, amely a jó intézményi szervezettség, a tanárok pedagógia felkészültsége ellenére sem tudja biztosítani minden egyéni sajátosság kezelését, nem reagál mindig időben a bántalmazásokra. Ám Norában így is van kellő erő, hogy megtalálja az egyensúlyt az alkalmazkodás és önmaga képviselete, őszintesége között. Amivel bátyjának is segítő energiákat tud átadni. Ahogy a film végén átöleli, katartikus könnyeket csal a néző szemébe. Ám a filmnek itt be kellett érnie a közönségdíjjal. A zsűri talán ráunt a dokumentarista építkezésű mozgóképekre, így a fődíj egy elemelkedettebb, bár szintén divatos műfaji trendet, a suspense-t követő műnek, a lengyel Csendes földnek (r: Aga Woszczyńska) jutott. Tegyük hozzá, nem érdemtelenül.