Egy különleges regény jelent meg 1900-ban az Egyesült Államokban. Egy gyermekkönyv, amelynek címe az volt: Óz, a nagy varázsló. Lyman Frank Baum könyve, amely a felszínen meseregény, a mélyben pedig látlelet a korabeli amerikai közéletről, nagyon népszerű lett, olyannyira, hogy számos színpadi, filmes és musical feldolgozást ihletett, és 1956-ig ötmillió példányt adtak el belőle.
A regény főhőse egy kislány, Dorothy, aki a Nagy-síkságon él a nagybácsija házában. Egy napon a tornádó fölkapja a gerendaházat, Dorothyval és kutyusával, Totóval együtt, és elröpíti egy ismeretlen tájra. Innen kezdődnek a kalandok. Dorothy figurájában Baum az újfajta amerikai nőideált testesítette meg: a Nyugat leányát, aki merész, céltudatos, és tűzön-vízen át legyőzi az eléje tornyosuló akadályokat – ha kell, akkor ésszel, ha kell, akkor varázslatos segítői és útitársai segítségével.
Baum, aki a Nyugaton élt, olyan nőalakot ábrázolt, aki ellentettje a keleti parti és déli elit és a középosztályok nőideáljának: annak a képnek, amely a nő helyét odahaza, a családban és a háztartásban jelöli ki. Egyes nyugati államok voltak az elsők, amelyek megadták a választójogot az amerikai nőknek. Nem véletlen, hogy sokan Dorothy figurájában látták a modern amerikai nőiség ideáltípusát, a patrióta amazont, szembeállítva a kényesnek vélt keleti parti hölgyekkel. Ami nem jelenti azt, hogy az 1950-es években, az akkori „eltörlés kultúrája” jegyében antikommunista, baloldal-ellenes, ultrakonzervatív politikusok és könyvtárigazgatók ne próbálták volna Baum könyvét száműzni több amerikai könyvtárból.
Az, hogy egy bizonyos országrész, a női jogok képviselete tekintetében nem is oly vad Nyugat adott mintát a századfordulón egy gyermekkönyv-hősön keresztül, jól mutatja, hogy a nacionalizmus kultúrája folyamatosan építkezik, alakul. A nemzeti identitás kiformálódásában az irodalomnak óriási szerepe volt minden országban. Ahogyan Michael Patrick Hearn irodalomtörténész írta, az Óz „kifejezi és formálja az amerikai karaktert”. De ugyanezt tette Baum kortársa, Mark Twain a Tom Sawyer- és Huckleberry Finn-történetekkel. Magyar vonatkozásban Petőfi Sándor János vitéze, Arany János Toldija, Fazekas Mihály Ludas Matyija és Gárdonyi Géza Bornemissza Gergelye jelentősen hozzájárult a magyar önimázs kiformálódásához.
Az, amit a XIX. században nacionalizmusnak neveztek (és a nacionalizmuson teljesen értéksemleges fogalmat értünk), nagyrészt kulturális, irodalmi projekt volt. Azzal már régen leszámolt a történettudomány, hogy a nemzet öröktől létezett volna. Természetesen a „nemzet” szó létezett a középkorban is, natio alakban, ám egészen mást értettek alatta, mint a XIX. században. A középkorban egy adott ország kiváltságos csoportjai alkották a natio-t, másrészt beszéltek „provance-i nemzetről”, „bretagne-i nemzetről” stb. Vagyis a nemzetet gyakran a régió és lakossága fogalmában használták. A ma is létező nemzetfogalom, amely egy terület lakosait összeköti származásra, társadalmi helyzetre és vallási hovatartozásra való tekintet nélkül (habár a vallás alapján való önmeghatározás, szekularizáció ide vagy oda, fontos volt a nemzeti jellegzetességek körülhatárolásában), a XIX. században született meg, és csak ekkor születhetett meg. A népszuverenitás tudatának meg kellett előznie a nemzeti gondolat születését.
A népszuverenitás mellett azonban nem elhanyagolható még valami. Szükség volt arra, hogy Európában már korán kifejlődjön az önkormányzatiság elve. Az ókori poliszoktól kezdve az európai hagyomány része az autonómia, vagyis az, hogy adott területi közösségek maguk intézik az ügyeiket, maguk hozzák az életükre vonatkozó törvényeket. Ennek tudata magyarázza, hogy a kisebb közösségek akkor is tudtak boldogulni, ha az őket összefogó birodalom szétesett. Nyugat-Európa népei megismerték az önigazgatást, ellentétben a nagy ázsiai birodalmakkal, amelyek despotikus hatalommal kormányozták és igazgatták a kisebb közösségeket.
A XIX. században már a birodalmiság nem elégítette ki Európa népeit, és a nemzetépítési projekt mindenütt utat tört magának. Feltűnő, hogy a nacionalizmusban van egy munkamegosztás az egyes régiók között. Egyes régiók élére állnak a nemzeti egységért vívott küzdelemnek, megadják a politikai és gazdasági lendületet, de kulturálisan engedik létezni azokat, akik a nemzeti egység vesztesei. Tipikus példa erre, hogy a Szárd-Piemonti Királyság és annak uralkodója erőszakolta rá az olasz nemzeti egységet a Nápolyi-Szicíliai Kettős Királyság (lényegében egész Dél-Itália) lakosaira, így tulajdonképpen Észak-Olaszország volt a győztes, míg a délolasz önértékelés szerint a déliek a történelem vesztesei és egy belső gyarmatosítás áldozatai. Több mint szimbolikus, hogy 1860-ban a Garibaldi vezetésével Szicíliában partra szálló 1089 vörösinges önkéntes egytizede származott csak Dél-Itáliából (az Appennini-félsziget legnépesebb régiójából!), és nem volt köztük egyetlen paraszt sem – amiből következtethető, hogy a déli parasztság érzéseiről meglehetősen naiv képzetek éltek a fejükben.
Ám azt lehet mondani, hogy az idő kiegyenlítette ezt az ellentétet, oly módon, hogy Dél-Itália emancipálódott a kultúra segítségével. Kulturálisan a külföld a sztereotip olaszság, az olasz életérzés hordozóját a fekete szemű, barna bőrű, muzsikaszóval és udvarlással nőket lábukról levevő, pizzatésztát pörgető délolasz amorosóval azonosítja, nem a garasokat élére állító, racionális életelvű torinói gyárossal. S a sztereotip olaszság része – legalábbis a külföld szemében – a katolicizmus is, bármennyire laikus állam is Olaszország.
De említhetnénk e sajátos munkamegosztás példájaként az íreket is. A protestáns ún. angol-írek (akik egyszerre voltak lojálisan a Birodalomhoz és az ír nemzethez) kezdték meg a nemzet ébresztését, például a kelta nyelv felelevenítésén, a szövetkezeti mozgalom szervezésén, a parasztság védelmén keresztül. Ám a mozgalmaik által elvetett magokból kisarjadt gyümölcsöket mégis a katolikus függetlenségpárti mozgalom aratta le. Az arab nacionalizmus szíriai keresztény értelmiségiek köréből indult el a XIX század végén, és mégis muszlim vallású arab uralkodók és államférfiak juttatták diadalra az oszmán szultánnal, majd képviselték a brit és francia gyarmatosítókkal szemben. A zsidó nemzeti mozgalom, a cionizmus nagyrészt baloldali inspirációjú volt, a termelőeszközök közös tulajdonával (ld. kibuc) és a társadalmi átrétegződés vágyával (vissza a paraszti, kétkezi munkához), de a szocialista cionista tömegeknek mégis el kellett fogadniuk, hogy a liberalizmusnak és a konzervativizmusnak is jut benne hely.
Hasonlóképpen a magyar nemzeti identitás is nagymértékben megosztott. Szokás mondani, hogy a magyar lélek és történelmi emlékezet hasadt: a protestáns-kurucos / 48-as és a katolikus-labanc-aulikus / 67-es nézetek keverednek a magyar néplélekben. Kicsit megfelelve a délolasz mentalitásnak, azt mondhatjuk, hogy a kuruc, azaz az örök rebellis, a „link rosszfiú”, a magyar kiadású Robin Hood és Ludd tábornok archetípusa az, amely közelebb áll a magyarok önmagukról alkotott képéhez. Ezzel élt (és élt vissza súlyosan) az 1949 utáni államszocializmus, amely megpróbálta államosítani, azaz a pártállam szolgálatába állítani II. Rákóczi Ferencet és Bottyán Jánost, Petőfi Sándort és Táncsics Mihályt, valamint Kossuth Lajost. Ugyanakkor vitathatatlan, hogy az ország építésében, a civilizációs folyamatok megindításában a békés reformereknek is érdeme volt: azoknak, akik olykor háttérbe szorították a függetlenségért, nemzeti önállóságért vagy éppen csak a több nemzeti jogért vívott küzdelmet a pillanatnyilag elérhető előnyök oltárán.
Ez a munkamegosztás, ez a sokszínűség adja a nemzeti lét tartalmát Európában. Ezért hibás minden olyan megközelítés, amely akár a délolasz vagy északolasz, akár katolikus vagy protestáns, akár kuruc vagy labanc hagyományokat ki akarja lökni a nemzeti történelemből. Éppen azért van szükség egy új rendszerváltozásra, hogy eljussunk oda: a politika nem engedi meg magának, hogy válogasson a nemzeti szimbólumokból és értékekből.