Felkavaró az amerikai költő, esszéista, net- és irodalmi sztár első regénye, mely a karantén ideje alatt íródott, de időben még főleg az előző amerikai elnök (a „diktátor”) érájában játszódik. Az első része – a könyv fele, kb. 100 oldal – a gyomrunkat, egyensúlyérzékünket és a látásunkat (lelki szemeinket) készíti ki virtuálisan, míg a második elsősorban a pszichére hat.
Főszereplő elbeszélőnk egy első szám harmadik személyben mesélő („naplózó”), harmincas éveiben járó férjezett nő, akinek dr. Segglyuk névre hallgat a háziállata. Függő. Az interneté. A közösségi tudaté. A hírek, posztok, gifek, „mémek” megszállottja, digitális bennszülött, aki nonstop a háló köldökzsinórján lóg, a portálnak nevezett virtuális közegben lubickol. Ez az élete; nincs más élete. A mobil okoseszköze a lélegeztetőgépe. Mindent tud, és mindent tudni akar, ami ott történik, minden, ami ott történik: a valósága – legalábbis az algoritmusok, a like-ok, a kommentek másodpercnyi-percnyi, ideig-óráig fenntartott idejében. Ebből épül fel a XXI. század Amerikájának (celeb)világképe, antropológiai, kulturális és társadalmi tudása-tudatlansága.
Ez még nem lenne ok a tapsra.
Ám, ahogy mindezt az irodalmi – lírai – nyelven szavakba önti, azaz megírja, az már igen. És olyan hatást ér el vele, mintha bedrogozva fókuszálnánk egy stroboszkóppal megvilágított diszkógömbre – úgy születésünktől fogva. A szöveg keltette vibrálás megemelt adrenalin- és dopaminszintet, látászavart és szívelégtelenséget okoz – garantáltan. Pedig csak szavak és szóközök egymásutánjáról van szó, ami mégis leképezi azt az addiktív életvitelt, amelyben részben mi magunk is élni vagyunk kénytelenek a folyamatos információözönben, amit a technológia biztosít. Még ha a felét sem értjük mindannak, amit így „tapasztalunk” – és amit a könyvben olvasunk. Ha csak nem magunk is hasonlóan „jól tájékozottak” vagyunk a webburokban.
Aztán repedés – nem, nem törés! – keletkezik az elbeszélő életében, és ez befolyással bír az elbeszélés addigi mikéntjére is, még ha nem is radikálisan. A születendő unokahúgát még a méhen belül genetikai hibával, Próteusz-szindrómával (lásd elefántember) diagnosztizálják. Több ez, mintha megszűnne a wifi vagy összeomlana a rendszer, netán kitiltanák némely netes felületről. Szembejön a (másik) valóság. Mit szembejön! Odabasz keményen. Még ha egy rózsaszín csecsemő képében is, akinek a közeli halála nem kérdéses, csak a mikor (végül fél év plusz egy nap).
A virtuális élet (a tükörszilánkos „én”-ek) falai lebomlanak, mint Neo előtt a Mátrix konfigurációoszlopai, a baba iránti szeretet lesz az az arkhimédészi pont az elbeszélő számára, amely sarkaiból kifordítja a világát. Reboot – mondhatjuk csöppnyi cinizmussal, de az efféle, elsőre érzéketlennek tűnő megjegyzés nemhogy visszatetsző lenne Lockwood írásában, éppen ellenkezőleg: a szarkazmus, az irónia, a önreflexió, a szabadszájúság mind igen közel áll hozzá (és elbeszélőjéhez). Nem mondva ellent közben annak, hogy a család minden lehetőséget megragad az újszülött számára rendelkezésre álló időben – és annak érzékeléséhez mérten –, hogy egy egész világot bemutathasson neki. Végül is önmagukat, önnön szeretetüket felé: a szeretet világát.
Mennyire különböződik el ez az első könyvrészben ábrázolttól? Valahogy talán még mindig ugyanaz, mintha megférne vele. Vagy mégsem?
Kimozdítja, az biztos – elbeszélőt, elbeszéltet, s általuk az olvasót egyaránt. Mert bár szándékoltan túlzó, túlcsorduló mindkét könyvfél, arról beszél, amiről nem beszélünk általában.
Általában, mert a net kaleidoszkópján át látott és élt élet, a tragédia és a gyász ábrázolásán túl Lockwood nyelvet talált a (mindennapi) lét abszurditásának érzékeltetésére is, méghozzá elég erőset, lüktetőt, örvénylőt, magába szippantót.
Ami képes a valóság(ok)on repedéseket ütni, és beléjük furakodni. Úgy beszélni a dolgokról, ahogy nem beszélünk. Általában. Erről a könyvről feltehetően még hosszan fogunk. (Ford. Morcsányi Júlia. Magvető, 2022. 206 o.)
