Otthonos kényelmetlenség - Nyerges Gábor Ádámmal arról, ami úgy van, hogy nincs - és fordítva

A kötet címe többértelmű, s több szempontból is csalóka. Szembeszökően mindjárt a borítóképpel való kapcsolatában, hiszen az egyenesen egy vizuális bomba. Illuzionistaként jelezni kívánta, hogy ne higgyünk feltétlenül a saját szemünknek?

Ebben a kötetben jórészt olyan szövegek találhatók, amik nem egészen azt mondják, amit pro forma első olvasásra sugallnak. Másként, eltérően működnek a hagyományosan megszokottól – ilyen értelemben is becsapósak. Ugyanakkor sok kis turpisságot, hazugságot, ellentmondást próbálnak megmutatni a mindennapi személyes és közösségi életünkből. A „nincs itt semmi látnivaló” szófordulat az egyik legszembetűnőbb hazugságunk, hiszen csakis akkor hangzik el ez a mondat, ha igenis tudjuk, hogy van ott valami látnivaló, de az nem tartozik ránk – haladjunk tovább, ne figyeljünk oda! A kötet ezekre a pontokra fókuszál, ahogy a figyelmünket ilyen-olyan okokból megpróbálják terelni. Máriás István aka Horror Pista-festményei ezekhez az őskáosz-fenyegetettségérzetekhez, szituációkhoz kapcsolódásunkat a maguk groteszk-abszurd módjukon kiválóan illusztrálják.

Ahogy a kötetcím, de a pedáns, ötször kilenc versre tagolt kötetszerkezet cikluscímei (Helyszíni vizsgálat, Kísérlet, Körülmények, Bizonyíték hiányában, Szembesítés) és egyes versek szóhasználata is a bűnügyi történetek világát idézi. Mennyire elkötelezettje a műfajnak, netán Helyszínelők-filmsorozatfüggő?

Többen valóban szinte krimiként olvassák a kötetet, én pedig őszintén örülök, ha a végén kiderül számukra, ki is a gyilkos. (nevet) De valójában a krimi mint zsáner engem kevésbé foglalkoztat, a bűnügyi filmek is csak akkor szoktak érdekelni, ha a megszokottól jelentősen eltérnek. A kötet szimbólum- vagy szóhasználata nem innen eredeztethető. Inkább onnan, ahogyan a mindennapokban hajlamos vagyok analitikusan, szőrszálhasogató módon szemlélni, vizsgálni, boncolgatni akár a saját érzelmi viszonyaimat is. S ez a metódust egyre inkább hasonlatosnak kezdtem érezni ahhoz, mint mikor egy adott területet kordonnal elkerítenek, majd kiszállnak a helyszínelők, a nyomozók, és rekonstruálni próbálják, mi is történt ott. Ez a lehatárolt helyszín lehet akár munkahelyi konfliktus, szerelmi szakítás, vagy az esti híradóba kívánkozó eset – amit csak nagyon alapos és objektivitásra törekvő vizsgálattal tudok felmérni.

Ez a tudományos igényű egzaktság, a pontosságra törekvő retorikus körmondataival nemcsak rekonstruálja, de egyben létre is hozza azt a hiányt, amit leírni próbál. A hiány, az üresség valóságát teremti meg. Miféle démiurgosz tesz ilyet, s főleg miért?

Az egyes, végül kötetté összeálló versek megírásakor azt vettem észre, hogy a legtöbben az a közös, hogy valamiféle ­hiányt érzékelnek. Ami rögvest nehéz feladat elé is állított: hogyan írja meg az ember a hiányt a fosztóképzőkön kívül? És mi az egyáltalán, ami hiányzik? Azt hiszem, ezért is lett ez az enyhe nyomozati jellege a kötetnek. Hiány, csőd és kudarc, amerre a szem ellát, rendben, de mi ezekben a közös? Így jutottam el a ma már egyre tisztázatlanabb emberfogalmunkig.

Ennek konkrét jeleit a kötet ciklusain átívelő Egy ember… sorozat versei képviselik, amelyekben mérlegre kerül az ember eszmei, piaci értéke, konzerválhatósága vagy eltüntethetősége. Mire jutott végül, és miért nem használható ma már Platón „tollatlan kétlábú állat” definíciója?

Nos, igen, ennél pontosabban talán azóta sem fogalmaztak… (nevet) Nem biztos, hogy jutottam valamire, de erre a folyamatra is igaz, hogy az út érdekesebb volt az úti célnál. A meghatározási kísérleteim során különböző perspektívából próbáltam megfogni, mit is érthetünk ma ember alatt – s nem a legvidámabb versek kerekedtek ki a válaszlehetőségeinket szemlézve, hacsak nem a fekete humor irányából közelítünk a magányos ember látószögéhez, vagy mondjuk, ahogy egy cég néz az egyénre. Akár a magánéleti-érzelmi sík, akár a társadalmi helyzet felől érkezünk, ezek a negatívumok halmozódásában mélyen és logikusan összeérnek egymással, jelezve azt, hogy egy dehumanizált világban élünk.

A létkérdések általánosabb, fajsúlyosabb érvényű léptéke mellett így akár meglepő is lehet, hogy a kötet harmadik, középső ciklusában az aktuálisabb közéleti reflexiók dominálnak.

Igen, és dacára annak, hogy magánemberként karakán politikai véleményemet a legnagyobb szabadsággal hangoztatom, a költészetre elsősorban a romantikusabb felfogás szerint tekintek: legyen gyönyörködtető és szórakoztató, és szóljon az örökkévalóságnak – drága dolog elpazarolni a verseket bármilyen kormány tetteinek ecsetelésére. (nevet) 

Akkor mégis hogyan jöttek létre ezek a versek?

Nem arról van szó, hogy a költő elkezdte érezni a bőrén a közélet nyomását, s ezért verstémává teszi – noha a valóságban valóban egyre pesszimistábban, apokaliptikusabban látom a dolgokat –, vagy hogy a közélet beszivárgott az én „árvalányhajas szép költészetembe”. Az alapprobléma inkább a dehumanizáció, ahogy emberi lényekként silányabb-csökevényesebb életet élünk, ahogy egymással bánunk. Részben ezek az okozói a közéletünk egyre elviselhetetlenebb voltának – nemcsak Magyarországon, hanem az egész világon. És akkor még a globális járványról, a gazdasági világválságról vagy a hozzánk igencsak közel kitört háború dúlásáról, amiből világháború is lehet, még nem is ejtettem szót. Olyasmiket látok, amikről el sem tudtam képzelni, mondjuk, naiv gyerekfejjel, hogy az én életemben még megeshetnek. Például, hogy a ’40-es évek után lesznek még neonácik, pedig rég voltak ennyire elevenek!… Közben, ha folyamatában nézzük, nagyon is érthetőek és logikusak a történések… – s ezt borzasztó nehéz a mindennapokban elviselni. Ezzel a tudattal kell lemenni kenyérért a boltba, olvasni, randevúzni… Innentől ez egy mélyen személyes téma, pont úgy, mint hogy lemegyek a boltba…

S költőként, azt hiszem, sikerült megtalálnom a módját, hogy ennek a végtelen csalódottságomnak és szomorúságomnak hangot adjak úgy, hogy az ne a személyes nyavalygásom legyen. A közélet így jelenik meg a verseimben.

Áttételesen tehát, ahogy a város, a főváros is, amihez sokféle érzelem fűzi egy időben: nem spórolja a bírálatot sem, de „együtt is érez” vele.

Tősgyökeres budapesti, belvárosi vagyok, s való igaz, az „urbánus tájverseimben” a városi tér sokszor nem túl vonzó, vagy egyenesen kiábrándító. Más kérdés, hogy afféle lokálpatriótának vallom magam, a nem nacionalista értelmében pedig simán patriótának is. De nem mindig látom úgy, hogy Magyarország előre megy, vagy hogy büszke és európai ország – ebből az indokolatlan büszkeséget szoktam inkább látni, az európai­ságot nem nagyon. Mindettől függetlenül valamiért mégis itt vagyok, holott a generációm egy jelentős része már rég nincs. Ezzel együtt még mindig sok szerethetőt találok a szűkebb és tágabb környezetemben, noha ezek száma folyamatosan fogy. Ebben a romlásban és pusztulásban, mondhatni, otthonosan érzem magam – nem jól, de otthonosan! És azt hiszem, ez az otthonos kényelmetlenség sokunk alapélménye.

Ady Endre hazaszeretetét sokan kétségbe vonták, habár az értőbb olvasók tudják jól, mennyire mélyen, aggódva szerette a hazáját – épp a kritikus hozzáállás által is. Létezik az a fajta kritika, amit az ember szeretetből, féltésből, elégedetlenségből gyakorol. Én is így vagyok ezzel, amikor Budapest elviselhetetlenségéről írok, ami 33 éve alapélményem – a lírám építőkövei között van ez az „antropológiai” érdeklődés, a marslakótekintet, amivel a jelen embereinek életét követem. Egy kis földönkívüliség.

+1 KÉRDÉS

Két jellegzetes figura is felbukkan a kötetben: Cowboy Joe és Magányos Francis. Ők sem a feltétlen jókedv képviselői, miközben…

…a felolvasásokon általában harsányan kacag rajtuk a közönség. És persze azért kicsit el is rontom a napjukat. Ebben a kötetben a „szerepversek” sem a hagyományos módon működnek. Itt van mindjárt ez a két lúzer, a ló nélküli cowboy és a hajótlan kalóz. Olyan figurákat akartam teremteni, akik már a nevükben iróniát hordoznak, megteremtve azt a vállalható, autentikus beszédformát, amelyen nem ciki magányról, szerelmi csalódásról, életközépi válságról, kiégésről írni. Mert a direkt tragikus vagy melankolikus hangoltság nehezen vehető komolyan a számomra. Nem újdonság ez, az irónia egyes esetekben az egyetlen hiteles beszédmód. Ezzel az eltávolító gesztussal közelebb kerülök az olvasóhoz, és azt hiszem, az én keseredett nevetésem maga is verselemmé vált.