- Mit jelent embernek lenni? - Terézia Morával a Darius Kopp-trilógiáról

Kicsoda Darius Kopp? Hogy született meg a trilógia főszereplője?

Darius Kopp először 2000-ben jelent meg nálam, egy időben a New Economy-buborék („Új gazdaság” – globális gazdasági fellendülési program – A szerk.) szétpattanásával. A férjem baráti köre szinte kizárólag fizikusokból, informatikusokból és más mérnökökből áll, s abban az évben kivétel nélkül valamennyien elveszítették az állásukat – miközben szinte az utolsó pillanatig a legbizakodóbbak voltak, hogy a világ legjobb szakterületén dolgoznak, és tulajdonképpen semmi baj nem érheti őket. Egy ideig vívódtam, hogy Abel Nemát írjam-e meg előbb, a Nap mint nap főszereplőjét, vagy inkább Darius Koppot. Végül is Abel Nema mellett döntöttem, mert róla, a hazáját elvesztett nyelvzseniről többet tudtam, illetve jobban értettem, hogy hogyan működik. Míg Darius Koppnál két évembe került, mire közel tudtam kerülni hozzá, mégpedig végül a feleség, Flora figuráján keresztül.

Addig azzal bajlódtam, hogy ugyan már sok-sok éve hallgatom, hogy az úgynevezett műszaki intelligencia hogyan beszél, mit olvas (nem irodalmat, az biztos, viszont híreket, de azokat állandóan), mit szeret, mi foglalkoztatja, mégis, úgy éreztem, hogy csak „elvileg” értem és érzem a figurát. Flora mássága jelentette az első nagy előrelépést Darius Kopp felé, a döntő pillanat azonban az volt, amikor Rómában töltöttem egy évet, és azzal kínlódtam, hogy az általam kitalált történet látszólag csak Berlinben írva működött, Rómában nem. Így aztán átkereszteltem Darius Johannes Koppot Dario Giovanni Testává, és attól fogva egy évig így gondoltam rá, és voilà, illetve ecco: ettől lett számomra életszerű a figura. És ha Dario Testaként is „érvényes” volt, akkor Darius Koppként is. Egyébként Darius Koppnak azért ez a vezetékneve, mert Örkény István Eksztázis című egypercesében Kopp Lukácsnak hívják a főszereplőt, aki úgy viselkedik, ahogy elképzelésem szerint Darius Kopp viselkedne egy csemegeüzletben.

Ezek szerint részben „irodalmi szökevény”, de az ön regényeinek lapjairól is lelépett: számomra szinte teljesen élővé vált. Ön hogyan tekint rá, mennyire lett valós a figura?

Már ott, abban a régi csemegeüzletben szerettem meg a későbbi Darius Koppot, majd végérvényesen Rómában, ahol elképzeltem, ahogy reggelenként felhörpinti az eszpresszót. Az evésen és az ügyetlenkedésein (állandóan foltos lesz az inge) keresztül szerettem meg Darius Koppot. Úgy tűnik, szeretem a kócos embereket. (Vagy csak nem bízom a túl jól fésültekben? Ki tudná ezt szétbogozni?) És, igen, szeretem a karaktereimet. Tudom, mikor van születésnapjuk (amit én találtam ki nekik), és ezen a napon gondolok rájuk – Abel Nema: február 29., Darius Kopp: szeptember 28.

Amikor nekiállt az első regény megírásának, eleve több kötetben gondolkodott?

Az egész a karakterrel kezdődött, Darius Kopp-pal. Azonban két évig csak az anyagot halmoztam fel és próbáltam megérteni a főszereplőt, és amikor ennek a végére értem, annyi mondanivalóm volt, hogy nyilvánvaló volt: ennyi nem fér be egy regénybe. Három részben elmesélni Kopp történetét viszont több előnnyel is járt: nem kellett olyan nagy anyagot egyben tartanom, hanem azon belül különböző témákra helyezhettem a hangsúlyt. Az egyetlen ember a kontinensenben a munka létmeghatározó szerepére, ami az élet minden más területét uralja. A szörnyetegben a depresszióra és a gyászra. A Kötélenben arra, hogy hogyan bír valaki újra vagy eleve integrálódni egy társadalomba, aki előzőleg (mint Kopp), vagy eleve (mint unokahúga, Lorelei vagy az illegális migráns Metin) a peremre sodródott. Ha három könyvet ír az ember, akkor jobban tud reagálni a regényen kívüli idő múlására is, az aktualitásokra, és nem utolsósorban mindegyik történethez meg lehet találni a leginkább hozzá illő formát.

Ezekről a formákról, az egyes regények egymástól eltérő elbeszélésmódjáról, illetve a bennük megjelenő időintervallumokról mi alapján döntött?

Az egyetlen ember… esetében a munkahetet követem, ezért a hét nap, és ezért ezen belül a napok felosztása „éjszaká”-ra és „nappal”-ra. Mert az ember éjjel-nappal, éjt nappá téve él, nemde? És persze, mikor ezt kitaláltam, rögtön eszembe jutott, hogy milyen szépen be lehet fejezni majd úgy a regényt, hogy csak odaírom a címet, hogy „Éjszaka”, de utána már nem jön semmi. Azt már nem tudjuk meg, hogy mi történik az utolsó éjszakán. (Na, az ilyen ötletekbe szeret aztán bele az író ember igazán. Innentől aztán már nincs visszaút.)

A másik két kötet esetében az idő aztán úgy múlt, ahogy múlnia kellett. Eredetileg A szörnyeteg esetében a gyászévre gondoltam, de mivel sok benne a visszaemlékezés, ez elmosódott.

Különösen éppen A szörnyeteg tűnik ki a formai kísérletével, a tipográfiailag osztott oldalaival. Milyen visszajelzések érkeztek önhöz erről a vonal feletti és alatti osztottságról, ki hogyan tudta szinkronban olvasni Darius „Canossa-járását” és Flora naplóját? Ön szerint mi az ideális olvasási módja a regénynek?

Én személyesen szeretem a komplikáltan felépített szövegeket. Aki most azt feltételezi, hogy szívesen olvastam Julio Cortázar Rayuela Sántaiskola című könyvét, nos, az nem téved.

A szörnyetegben azonban folyamatosan számoztam a fejezeteket, azaz: az első három Darius, a negyedik Flora, aztán visszalapozni az 5. fejezethez, ami újra Darius. Ezért van két könyvjelző is az eredetiben. Persze, az olvasók, oda se neki, úgy olvasták, ahogy kedvük szottyant, még a német kiadóm akkori igazgatója is: előbb elolvasta Dariust, aztán Florát. Volt egy férfi olvasó, aki közölte velem, hogy ő Florát teljesen ignorálta, mert őt csak Darius érdekelte, míg mások Florát olvasták el többször. Szerintem szinkronolvasásról itt eleve szó sem lehetett. Az oldalt elválasztó vonal szinte átjárhatatlan. Csak néha „csúszik fel” egy-egy szó vagy mondat az „alvilág”-ból a „felvilág”-ba, fordítva meg ­egyáltalán nem, és ennek oka van.

Íróként mennyire kényszer, hogy a későbbi kötetekbe bele kell építeni olyan részeket, utalásokat, amelyek a korábbi kötet(ek)re vonatkoznak? Vagy ezek szükségszerűek, netán kiadói kérések?

Kiadó engem nem kér semmire. Szerintem komoly irodalmi kiadó ilyet nem tesz. Olvasóként én azt tanultam meg (egyébként tinédzserként Benedek István Csineva-trilógiája olvasásából, majd John Updike Nyúl-könyveiből), hogy a trilógia attól trilógia, hogy külön olvashatók a könyvei. Ha nem, akkor az egy könyv három kötetben. Viszont, természetesen, a később íródott könyvek jó, ha utalnak a korábbiakra, hiszen összefüggenek. Hogy ezáltal az elbeszélt történetek „valós történetekre” is jobban hasonlítanak, az csak a ráadás.

Mennyire volt korábban tájékozott az infotechnológia (IT) rejtelmeiben, az IT-szakemberek világában, a wifihálózati kapcsolódási pontok feltérképezésében? De persze kérdezhetem ezt az éttermi pizzasütés kapcsán is, ami szintén Darius Kopp ideiglenes szakmája. Milyen kutatómunkákat végzett ezek terén?

Mindezekről semmit nem tudtam és továbbra sem tudok semmit, illetve a legtöbbet elfelejtettem, eltekintve a pizzasütéstől, mert az nem olyan nehéz. De, ami a technikai részeket illeti: hogy ez most GigaByte vagy MegaHertz, hát… A technikai kérdésekben egyrészt a férjemet kérdeztem (amit aztán nem értettem), aztán addig-addig olvastam a témába vágó szövegeket (informatikusmagazinokban), míg sikerült összeeszkábálnom egy értelmesnek tűnő mondatot. Amit aztán a férjem ellenőrzött. Emlékszem, mivel négy éven át írtam Az egyetlen ember…-t, a vége felé ki kellett cserélni néhány technológiát és eszközt, mert időközben elavultak. (Ez a gondolat feszélyezett egyébként a leginkább a Kopp-történetekben: a technológiák említése nagyon leszűkíti az elbeszélt időt. Gyorsan elavul a technológia és porral vonja be a szöveget.)

Az éttermi pizzasütés részleteit ugyanaz az ismerősöm mesélte el, mint aki a nyolc év illegalitásban élését is.

 Az egyetlen ember a kontinensen részbeni Nyugat-kritikája mellett létkérdéseket is erőteljesen és sokoldalúan feszeget – a 2. és 3. kötetben is: Hogy kellene élnünk, és hogy kellene élnie – túlélnie – Darius Koppnak? Hogy találhatja meg a napi 10 másodpercen túli boldogságát? Az elbeszélői reflexiók révén azonban soha nem horgonyoz le egyetlen lehetőség mellett sem. Talán épp ez lenne a válasz a létkérdésekre: ez a sokszerűség, eleve-ambivalencia? Ahogy az egyik szereplője, Halldor mondja: semminek „semmi értelme”? Vagy amit Darius másik barátja, a tolószékes Rolf mond röhögve a trilógia legvégén: „Tedd, amit megtehetsz”?

Igen, én, részemről, csak ezt a választ nem szégyellném: hogy együtt kell élni az ambivalenciával. Nincs más. Nincsenek egyszerű megoldások. Még a legegyszerűbb élet is nehéz, megerőltetéssel jár. Még azzal, akit legjobban szeretünk, sem egyszerű együtt élni. Nem mondom, hogy ez engem nem keserít el egyre-másra. Ilyenkor engem például kifejezetten vigasztal az, hogy írtam egy Darius Koppot, aki a maga lassú, tévelygős módján, de azért mégiscsak tanult valamit arról, hogy mit jelent az: embernek lenni, és aki a trilógia végén elmondhatja magáról, hogy nem keseredett meg, nem okol és nem gyűlöl senkit, és tudja, hogy ez nem kevés. Megteszi, amit megtehet, mint egy igazi hős.

Nekem úgy tűnt, a női szereplők elég ellenszenvesek a regényekben – a Dariusszal való kapcsolatukban mindenképpen. Akár csak a főbb szerepekben lévő feleség Florát, vagy az unokahúg Lorelei-t nézzük. Nem tudják viszonozni, kimutatni a szeretetüket Darius iránt, akinek az anyja vagy a húga pedig egyenesen botrányosan viselkedik a ­fiával-testvérével. Mik a nők szerepei Darius életében?

Mint minden mellékszereplő, ők is a főhős tanítómesterei. Persze, a történetek különböző fázisaiban különböző mértékben képes tanulni tőlük. A Florával való találkozásból például azt tanulhatja meg, hogy nem lehet utólag jelen lenni, meg utólag szeretni, és hogy egyes dolgok ellen (például, ha a Szörnyeteg föleszi a lelkedet) lehet, hogy az igaz szeretet sem segít. Nem mindig lehet szeretettel megtörni a Szörny hatalmát. És néha, bizony, elérhetetlen marad számodra az, akit legjobban szeretsz. Még akkor is, ha nem vagy olyan esetlen, mint ez a Darius Kopp. Akinek az anyja egy banya, ne kerteljünk! Ilyen van. Aki úgy tesz, mintha csak jóságos anyák meg nagymamák lennének, illetve gonosz spinék csak mások családjában fordulnak elő, hát, az hazudik. Egyébként, ez az én véleményem, a Kopp-trilógiában mindenki annyira önző, mint amennyit megengednek neki, illetve mindenki saját élete főszereplője, és saját céljait követi, nem Darius Koppét. Flora után Darius unokahúga az, Lorelei, aki se nem olyan művelt, se nem olyan kifinomult jelenség, mint Flora, aki által Darius Kopp a leginkább túlnőhet önmagán. Ő a legelérhetetlenebb, leküzdhetetlenebb, legbirtokolhatatlanabb. Miközben a legkiszolgáltatottabb is. A vele való találkozás teszi annyira próbára Darius Koppot, hogy végül megbékélhet a sorsával.

Bár nagyon sokféle náció képviselője megfordul a regények lapjain, azért a keletnémetség (Darius) és a magyar (Flora) származás boncolgatása mégis kitüntetett szerepű – számunkra, magyar olvasóként legalábbis biztosan. Mi most ezen két hovatartozás státusza Berlinből nézve?

Nyilván azért választottam ezeket a nemzetiségeket, mert ezeket ismerem a legjobban. Flora majdnem lengyel lett, de amikor eldőlt, hogy ő lesz az, aki kontrasztként Dariushoz, irodalmi utalásokon keresztül fog kommunikálni, már csak magyar lehetett, hiszen a magyar irodalommal nőttem fel. Darius esetében pedig annyi fáradságomba került megérteni az informatikusságát, hogy úgy döntöttem, nála is megmaradok annál, amit jobban ismerek.

Hogy Berlinből mások mit látnak, ha egy keletnémetet vagy egy magyart látnak, csak találgatni tudom. Nekem úgy tűnik, mintha az előítéletek lettek volna már pozitívabbak is. A Wende (a kelet-nyugati országegyesítés – A szerk.) után nagyon jó szám volt a keleti blokkból való származás. Érdekesek voltunk. Kíváncsiak voltak rá, hogy mit hozunk a buliba, mi várható tőlünk. Most is érdekesek vagyunk, csak más okokból. Most is fennáll a kérdés, hogy vajon mi várható még tőlünk. Egy kicsit jobboldaliabbaknak és kevésbé demokráciaszeretőnek bizonyultunk (mint keletnémetek és mint magyarok), mint ahogy ennek itt örülnének. Kár, kár, hogy elmúlt az álmodozások kora. Vagy nem. Ilyenek vagyunk. Jobb, ha tudják. Bár, a legjobb az lenne, ha mi is tudnánk ezt magunkról. „Hazug haza sem kell”, hogy Petri Györgyöt idézzem.

Ha már Berlin – ami Darius felnőttéletének lakhelye is –, milyen most az élet „még vírussal, már háborúval” terhelve a városban? Mennyire nyomják rá a mindennapokra a bélyegüket ezek a történések?

Szomorúak vagyunk. Rendívül szomo­rúak. Dühösek is. Nekem legalábbis már eszem ágában sincs a vírus miatt szomorkodni. (Bár ez, nyilván, nem késztet felelőtlenségekre.) Hogy vannak – nem a többség –, akik nem az ukránoknak szorítanak, nem őket segítik, sokkoló, annak ellenére, hogy én már nem nagyon csodálkozom semmin. Nem tudok jól oroszul, kizárólag a német és angol nyelvű, nem Putyin-­barát sajtót követem. Mint gyomorbetegnek, ügyelnem kell rá, hogy mit veszek magamhoz.

+1 kérdés

A szörnyetegben Darius Ausztrián, Szlovákián, Magyarországon, a Balkánon át, Bulgárián keresztül eljut egészen Grúziáig, Örményországig – ahonnan aztán visszatér Itáliába, Szicíliába. Ön járt ezeken a helyeken? Dariushoz hasonlóan mennyire vágyik Írországba?

Igen, az összes helyen jártam. Néhány helyen kizárólag a könyv kedvéért. Albánia és Grúzia voltak a legjobb helyek, amiket még nem ismertem. Kifejezetten vágyom Írországba. Annak ellenére, hogy nem kedvelem a tömeget, egyszer, remélem, meg tudom oldani, hogy ott legyek a Bloomsdayen (ami valójában egy egész week, azaz hét). Egyszer majd csak összejön.