kórház;COVID-19;pandémia;koronavírus;egészségügy;

2022-05-14 20:00:00

„A három oltás után néhány héttel érezni kezdtük, hogy növekszik a baj, de nem a közismert Covid-tünetekkel, hanem korábbi nyavalyáink kiújulásával küszködtünk”

Hungaropelus - Kórházi etűd két hangra.

Három oltás – két AstraZeneca, egy Pfizer – után néhány héttel érezni kezdtük, hogy növekszik a baj. Mi ezt az oltások mellékhatásának tudtuk be. Aztán csakhamar jószerivel mozgásképtelenné váltunk.

Zsolt: Eleinte én álltam jobban a sarat, bevásároltam, tettem a dolgomat, de amikor egy éjszaka egy lavór előcibálása közben föltöröltem a padlót és eszméletlenül az ágyra rogytam, a feleségem mentőt hívott. Legközelebb a Semmelweis Kórház koronavírusos intenzív osztályán tértem magamhoz. Fogatlanul, gyűrűtlenül. Addigra már here- és lágyéksérv-műtéten estem át. Az „apák megmentője” címet is viselhetné tehát ez az országos intézmény. Infúzió csöpögött belém, inhaláló maszkból áradt a légnemű gyógyszer. Katétert kaptam, vizeletes zacskó lógott le oldalt. Pelenka volt rajtam, és a nővérek arra biztattak, hogy bátran eresszek bele. Visszariadtam ettől, valamiképp tabunak éreztem, hogy összecsináljam magam. Ágytálat kértem, de megmagyarázták: a beszennyezett pelenka veszélyes hulladéknak minősül, annak rendje és módja szerint bánnak vele, míg az ágytál tisztogatására nincs idő, mód, ember.

Hatosztatú üvegfal mögött éjjel-nappal szüntelenül föl s alá siettek az aranysárga fejlámpás kerékpáros kobakok. Pajzs is védte arcukat. Sosem ütköztek. Akik betértek hozzánk, ezüstfehér, kék szalaggal megerősített lebernyeget viseltek. S ha kimentek, az ajtónál fertőtlenítettek, levetették az ezüstfehéret, s alóla zöld viselet tűnt elő. Túl az ablakon barna színárnyalatban mutatkozott egy épületegyüttes, mintha Mühlbeck Károly, a mackókönyvek pompás illusztrátora rajzolta volna. Időnként hatalmas madarak hasítottak keresztül a szürke égboltozaton.

Katalin: A három oltás után néhány héttel érezni kezdtük, hogy növekszik a baj. Nem a közismert Covid-tünetekkel, hanem korábbi nyavalyáink kiújulásával küszködtünk. Zsolt a kettős, két operáció után kiújult sérvvel. Én a sikeres rákműtét sebészeti roncsolásával, a szétszabdalt idegpályák bénító és fájdalmas működési zavaraival. Egyszerre kerültünk padlóra. Külön-külön kínlódtuk át a hat hét kórházi létezést. Most újból itthon gondoljuk végig a sok mögöttünk-előttünk torlódó akadályt. A mögöttünk levők tűnnek könnyebbnek, végül is időrendbe rakható történésekről kellene beszámolni. Csakhogy most szembesülök vele, hogy szinte lehetetlen feladat. Számomra legalábbis. Képben-hangban kusza, összefüggéstelen jelenetek sokasága. Olyan, mint egy kereskedelmi tévé végtelenített reklámblokkja. Rövid, pár másodperces snittek összevissza vágott irány- és blikkzűrös kupaca, sehol egy képsor, csak a rángatózó kamera és blikkfangos, groteszk gépállások, szemszögek. Hogy miből mi következik, talány.

Rémálmok

Zsolt: Örökös kábulatban voltam. Feleségem kiabálását hallottam, s rá durva férfihangot. Attól rettegtem, hogy tán már meg is halt, csak nem mondják meg nekem. Ha fölriadtam, vad fényeket láttam, s nem tudtam, hol vagyok. Feladataim vannak. A mennyezet kördomborulatára céklaszeleteket küldtem föl, s amikor le akartam hozni őket, hogy ülőfürdőt készítsek valakinek, nem engedelmeskedtek. Meg kellett leckéztetnem a Luzern fölött kóborló Pilátust, aki nem akart emlékezni, hogy valaha is elítélt egy Jézus nevű vádlottat. Összegyűrtem hát a havas csúcsot, és a kórterem közepére hajítottam. Volt még két másik feladat, de hogy mi: hiába törtem a fejem. Autóbusszal megérkezni valahová, s fölriadva kezdtem lefejteni magamról a rám erősített vezetékeket. Ügyelve arra, hogy a milliós értékű műszerekben ne tegyek kárt. Lélekszakadva sietett oda az idős nővér s vele egy fiatal orvoshölgy. Az utóbbi volt a megértőbb. Már egy későbbi szakaszban, másutt lecsengető álom vigasztalt: éjszakai mezőn fehér mének, kancák vágtattak, s amikor oldalra nyújtottam a karomat, egy csikó átugrotta.

Katalin: Rémálmaim szerencsére ritkán voltak eddig. Hát most pótoltam, visszatérő, hideglelős képekkel. A valósággal szemben ezek kerek etűdök, képsorok. Hatalmas jégverem-térség valahol a szabad ég ólomfelhői alatt, rengeteg beteghordó ágy katonás rendben. Dermesztő hideg, fekete-fehér éles fények és árnyékok, ordító csend. Az egyik felhő gomba alakú, inzertcsík fut rajta sebesen: Ha a vírus fegyver, örökösen háború lesz ezután? Hirosima után nem használt senki atomfegyvert, most van a vírus Hirosimája? Mindez néma csendben. A felhőkre vetül az óceáni Mariana-árok képe, amint megtelik puhán alálebegő maszkokkal és liberókkal.

Betegtársak

Zsolt: A Semmelweis intenzív egyesen olyan hölgyet is ápolnak, aki nem kapott oltást. Idős férfi macskával harcol. A szünetekben megfúj egy rémesen sípoló légzéssegítő szerkezetet. A területileg illetékes kórházban, ahová telepítenek majd, Mikszáth-fejű hajléktalan, sztómával él. Bármiről értelmesen el lehet beszélgetni vele. A Máltai Szeretetszolgálat utalta be, hogy daganatos és egyéb betegségeit kúrálják. Járt a Vatikánban is a sorstársi magyar delegáció tagjaként. Várja a raktárban kis kocsija, hogy mielőbb utcaképessé váljék. Vad tekintetű férfi: tanúsítja, hogy a pszichiátrián sincs talán elég hely. Riasztó külsejű betegtársat hoznak: kiderül róla, hogy csupa szívjóság. Sztómás ő is, 17 éves kora óta. Lecsiszolt fogaira olykor ragyogóan fehér hidat húz. Fején fekete paróka. Séf volt egy darabig; megfordult Amerikában s más földrészeken. Érdekli a tőlem kapott Népszava, mohón olvassa, korábban nem is hallott róla. Készséggel kever meleg vízből gyorskávét nekem s magának. Az ajtóban lesi: hátha jut még repeta. Ha elzavarják, nem bánja. Legnagyobb sajnálatomra pár nap múlva Nagykőrösre viszik. Jól szabott szakállú, testes roma férfi éjszaka leesik az ágyról. Csengőt nyomok, mentősök segítik vissza. Hálás mosollyal nyújtja hatalmas kezét. Legtávolabb, idős nyelvtanár vérátömlesztést kap s infúziót. Átalussza a nappalt-éjszakát. Nem eszik. Karácsonyra hazaviszik. A magánápoldában, amely majd kibocsátó helyem lesz, velem korú férfi hátra bukó fejjel szedi a levegőt. Valamiképp Major Tamást juttatja eszembe. Aggódó feleség jár be hozzá lila színű, trottyos II. Erzsébet-kalapban. Mint egy madár – panaszolja –, nem akar enni… Ön művészember? – kérdem este a férjét. – Az voltam – tér némi szín az arcába.

Feleségem 75. születésnapjára azt tervezem, hogy új helyemen, ahova a Semmelweis beutalt, áttolatom magam egy szép szál vörös rózsával a szomszéd ispotályba, ahol, mint örömmel megtudtam, elérhető. Nem lett a dologból semmi. De aztán pár nap múlva hírt kapok: idehozták a közelembe. Amikor meglátom diadalmasan vonulni a járókerettel, kicsordul a könnyem. Összeborulunk, de nem tart soká a boldogság, mert visszaviszik régi helyére. Aztán hazaszállítják. Otthon jószerivel magára hagyatva lábadozik, s még engem is vállalnia kell. Akarata világokat hordoz.

Katalin: Három kórház, öt kórterem, hét betegágy, másfél tucat sorstárs. Betegek ők is, de csak néhányan társak. A többi elvan magában, magával. Kapaszkodik a telefonján keresztül a megszokott életébe. Család, rokon, barátok, munkatársak, távoli ismerősök végtelen sora zúdul be a kórterembe a többnyire kihangosított készülékeken. Olyan a kórterem, mint egy metrókocsi. Aki ott van, sincs ott, máshová figyel. Nézi, hallgatja a telefonját, és az utastársak annyiban érdeklik, hogy ne zavarják a köreit.

Ápolók

Zsolt: Hajszoltak, teszik a dolgukat. Igyekszem nem zavarni csöngetéssel a munkájukat, néha sikerül sietés közben elcsípni őket. Megpróbálom megjegyezni a nevüket (megkérdezem tőlük); hálásak, ha jól szólítom meg őket. Én Zsoltnak hívatom magam, de néha fater, tata, papa lesz belőle. Megértem persze, ha egy-egy mozdulat segítése közben efféle megnevezés szakad ki belőlük, de nem tudom gyakorlatként elfogadni. Éjszakások között nem ritka a szadista, durva közelítésmód. – Nem vesszük le a maszkot – förmed rám egyikük, amikor viszkető orromat vakarom. Miközben ő végig krákogja az éjszakát. Nem adok, sistergi egy másik, amikor erős altatót kérek.

Nővér bácsi a lakcím szerint nekem járó állami gyógyhelyen rögtön EKG-t csinál. Megmelegíti a Semmelweisből magammal hozott ebédemet. Tegez, mint minden beteget: vigyázunk rád, de amikor csengetek, ezt kapom: Mit gondolsz, te osztod be a munkaidőmet?! Dávid, a karatebajnok lecsapolja a vizeletes zacskót, nyújtott lábbal forog az ágyam fölött. Mutatvány. Amikor a fogamat tisztogatom, s néhány papírszelet a padlóra hullik, sőt még egy kiürült gyümölcsleves palack is, rám förmed: Otthon is ezt csinálja?! Én meg nyomorult módon még felé is köhögök (a lélegeztetőgép áldásos hatása), csúnyán leteremt. Állítólag tanult ember, s még azt sem tudja, hogy el kell takarnia a száját. Seggbe fogom rúgni! – kecsegtet. Roma ágyszomszédom ezt így kommentálja: csak a szája jár. Igen, Dávidunknak mi, betegek vagyunk a nap nap után legyőzendő Góliátok. Innét menekít ki majd a családi erőfeszítés saját felelősségre, s kerülök egy virágnevű magánintézetbe, ahol táplálnak, erősítenek, talpra állítanak.

Visszautalva még a Semmelweisben töltött időszakra: az intenzív 2. gárdájára emlékezem csodálattal, hálával, szeretettel. A magas homlokú, szemüveges Brigire, aki, mint kiderült, a lélegeztetőgépen vigyázott rám. Zsolt bátyám, de örülök, hogy látom – fogadott. A két Réka. Egyikük, a marosvásárhelyi, miközben bennünket ápolt, hallatlan tapintattal avatta be a szakma fogásaiba az orvostanhallgató hölgyeket. A másik, az éjszakai, törhetetlen jókedvvel mosdatott végig bennünket, élemedett férfiakat, megcsikizve mindünket ott, ahol kell. Mozizni is szeretett volna, de leszavaztuk. Így is végtelenek voltak a kórházi éjszakák. Virágéknál szívembe zártam Robit, aki bármifajta nyomorúságomban azonnal segített, s egy idő után kéretlenül tette elém a friss, habbal dúsított gyorskávét. Meg Nikit, aki, mint elárulta, egyedül neveli gyermekeit. Engem szívesen mosdatott, mert nem nyafogtam, együttműködtem vele.

Hibátlanul működött az orvosi háttér. Szemtől szemben csak annyit hallottam: inni, inni, inni, mert a nyelvem olyan volt már, mint egy kiszáradt tengeri szivacs.

Kitűnőek az államiban a gyógytornászok: Dóri, Flóra. Megtanítottak arra, hogyan apasszam vizenyőtől szétterült talpaimat. Virághonban az Újvidék környékéről áttelepült Zoli, tüsi fejjel, szuggesztív gombszemekkel, talpig fehérben elém térdelt, és akaraterőm megfeszítésére kényszerítve dolgozott: bottal, labdával, ellenem tartva. Összeütöttük öklünket, majd délután a járókerettel vonultunk közmegelégedésre.

Katalin: Az ápolókra pedig nagyon kellene figyelni, sok függ tőlük, kellene a jóindulatuk, de folyton sietnek, semmire nem érnek rá, többnyire a sürgős teendőikre szorítkoznak, nehéz velük szót váltani. Az orvosokkal még inkább. Szerencsém is volt, egy rezidens orvos volt a kezelőm, aki hallatlan figyelemmel és türelemmel foglalkozott minden betegével. Ha nem fárad bele, nem ég ki idő előtt, kiváló gyógyító lesz belőle.

Felkerülünk egy futószalagra mint megannyi munkadarab, elvégzik rajtunk a soros tennivalót. Hiába, ha van negyven magatehetetlen beteg és három ápoló, nem jut idő szinte semmire. Ha mindenki szorult helyzetben van, eltelik a saját gondjaival, nemigen jut ereje másokra odafigyelni. A nyomorúság könnyen fordul védekező közönybe. Úgy tűnik, az együttérzéshez is kell testi-lelki erőtartalék, ami ha nincs, megszűnik a szolidaritás. Marad a menekülő ösztön; csak én jussak ki valahogy a csapdából, amibe kerültem. A kórságosak csak kívülről várják a segítséget, a megváltást, pedig lehetnének egymás szövetségesei, támaszai. Valamiért ez a lehetőség ritkán jön elő.

Nagyon rosszul van ez így! Az ápolók, akikkel találkoztam, jórészt szintén ápolásra szorulnának. Vagy legalább valamicske pihenőre. Hajszoltak, próbálják kialakítani a legcélszerűbb, legtakarékosabb, erőkímélő módszereket, hogy a műszak végén se essenek össze a kimerültségtől. Sok szó esik az egészségügy égető bajairól, de amint tapasztaltam, ezek sokszorosan túltesznek a legvadabb híreszteléseken. Embertelenek a körülmények a sok emberséget kívánó hivatás robotosainak. Botrányos és szégyenletes. Aminthogy az is, amiről szemérmesen hallgat mindenki, hogy sajnos sok az alkalmatlan ápoló. Szakmai, emberi téren egyaránt. Sokukat a közelébe sem volna szabad engedni a kiszolgáltatott betegeknek. Hatalmi helyzetként élik meg pozíciójukat, s ezzel vissza is élnek. Gyanítom, hogy a magas halálozási arányhoz nagyban hozzájárul ez a körülmény. Felelősen állítom, hogyha Zsoltot nem sikerül időben egy magánintézetbe menekíteni utógondozásra, lehet, hogy belepusztul a sikeres műtétet követő ápolási hiányokba. Hogy még a sovány kosztot sem tudja megenni, mert nincs segítésre idő, hogy fél napokat kell várni egy pelenkacserére. Ez elsősorban nem a robotosok bűne.

Pókhálók

Zsolt: Tudni kell, hogy a magyar egészségügyi intézmények bejáratát méretes, gyászfátyolként csüggő pókhálók jelzik. Ha bent is vannak ilyenek: államiban vagyunk. Ha a benyílóban csinos fürdőszoba van, de nem ég a villany, s a sztómások nyitott ajtónál kénytelenek megszabadulni terhüktől, államiban vagyunk. A rádió kormányhíreket, propagandát közvetít. Jeszenszky Zsoltot. Magabiztos ifjak mondják, hogy nálunk nincsen ellenzék, csak nyugati influenszerek uszítanak.

A virágotthon pompásan fölszerelt: minden szobában lapos képernyős készülék. A csinos nagyteremben a TV2 működik, nyugati sorozatok, kalandfilmek váltják egymást, de (elvileg) az RTL Klub és az ATV is fogható. Én az utóbbit szerettem volna, de egy ostoba cseh sorozat közben a távkapcsoló fölmondta a szolgálatot. Így aztán csöndben meditáltam, agyamat kényszerítettem, hogy eszembe jusson a Tanácsköztársaság mozinépbiztosának vagy az Érzelmek iskolája szerzőjének a neve.

Katalin: Ha már töprengünk, azon sem ártana valamennyiünknek és gyakran, hogy ahol ennyi a pókháló, mégis ki, mi a pók, sőt a pókok, amelyek ezt a tömérdek hálót összehozzák. Sajátos vonása a közbeszédnek, hogy nem kapcsolja össze a saját gondjait a neki járó közszolgáltatások ócska színvonalával, az általános pénztelenséggel; a hiányzó WC-papírt, a pocsék kosztot, a folyton elromló diagnosztikai berendezéseket, az alacsony béreket a máshol folyó pazarlással. korrupcióval, visszaélésekkel, lopással. Én bármennyit is spekulálok, egyszerűen nem értem.

Mentősök

Zsolt: Velük kezdődött s velük zárul ez a történet. Van jól fűtött mentőkocsi, simán szaladó, melyben fiatal, izmos, őszintén érdeklődő munkatársak ülnek. Engem is kifaggatott egyikük: kiféle-miféle vagyok, mivel foglalkoztam. Van aztán zötyögős, de könnyedén hajítottak ágyba vagy tolókocsiba: a kórházon belüli betegmozgatást is ők intézték. Nem felejtem el soha virágotthonban az óriáscsecsemő roma lányt. Alkarján vízesésszerű tetoválás tibeti nyelven: „Tebenned lakozik a szeretet”. Kérésemre a falig tolt ágyastul, s így be tudtam kapcsolni a lámpát, amelyet elődöm, az örökre elaludt 93 éves hölgy nem tudott használni. Odabújtam Andihoz, és éreztem, hogy a gyűrődő húspárnák megremegnek: egy pillanatra gyermekének tekinti a 80. évébe fordult öregembert.

Kellő számú negatív teszt birtokában nincs akadálya, hogy hazavigyenek. – Hova fektessük a papát? – kérdi a hatvan körüli, dróthajú mentős aggódva örvendő feleségemet. – A zöld paplanos ágyba – mondom helyette.

Katalin: A mentős, a betegszállító, a látogató – a kórteremben felbukkanó külvilág. Kint is van, bent is van. Kérdés, mit lát a gondjaira bízottban: segítségre szoruló embertársat, kipipálandó feladatot vagy most, járvány idején közvetlen veszélyforrást. Érdekes volt két betegszállító színeváltozása. A sürgősségi osztályról vittek át – negatív teszttel – a belgyógyászatra, ott pedig az egyik kórteremből a másikba. Barátságos, tréfálkozó, ügyes fiatal és középkorú páros voltak. Egy nappal később ugyanők – kérdőjeles pozitív teszt után – mint két automata, látható félelemmel és viszolygással dobtak föl-le a mentőben, hagytak takaró nélkül a mínuszokban a folyosón várakozni.

Nyilván elemi ösztön a magunk féltése. Nem könnyű leküzdeni. Pedig kellene, mert lassan az egész világ egyetlen roppant kórterem. Azon sem ártana gondolkodni, hogy mit kezdjünk az immár ötödik hullám tapasztalataival, mit tehetnénk külön-külön és együttesen, hogy javítsunk a helyzeten. Mert ne legyenek illúzióink, bármi történt április 3-án, varázsütés nem lesz, mert üres a kassza. És nem is csupán pénz kérdése az egészségügy, betegségbiznisz. Szívem szerint mozgalmat indítanék. Kitalálni valami jó, kalákás hagyományra támaszkodó megoldást a testi-lelki, anyagi és humán igények és érdekek ügyes kombinálására, mert rajtunk már csak mi segíthetünk.